Kiadó:
5170473 Records DK

Honlapok:
www.dmas.bigcartel.com
facebook.com/DMASband

Én bírom a bolondozást, kedvelem például a Diablo Swing Orchestrát, vagy a Primust is. Vigyázni kell azért, a túlzott kreativitás könnyen fordul érdektelenségbe egy idő után, ha a jó dalok, dallamok ragasztóként nem tartják egyben az eklektikát. Úgyhogy, ha egy kifejezetten csapongó lemezt még fél óra elteltével is széles vigyorral a pofázmányomon fülelek, akkor ott nagy gond nem lehet. Sőt, ha a végén rögvest rányomok az újra-játszás gombra, akkor végképp megnyugodhatunk, új csillag született. Oké, a teljes album nincs negyven perc, szóval olyan nagyot most nem mondtam.

Régi olvasó (nem egy, hanem "a") tavalyi éves listáját böngészve, szemezgetve akadtam rá erre a francia, instrumentális zenét játszó formációra, és őszintén szólva meglepett a muzsika minősége. Annak tekintetében mindenképpen, hogy gyakorlatilag zéró információ és népszerűség érhető tetten a világhálón velük kapcsolatban. A felállásra találtam néhány adatot, és még annyit, hogy az első és eddig egyetlen korongjuk (EP-jük? Merthogy az még rövidebb.) 2015-ben jelent meg (Premier Pas). Az egyébként legalább olyan erős, mint jelen ismertető tárgya, ha nem ütősebb.

Szóval van itt minden, djentes riffeléstől kezdve Django Reinhardtig. Állítom, pillanatokra még black metalos hupákolás is bejátszik (lásd a klipes "El Trago De Más"-t). Mindez komoly zenei kompetenciával, ízlésesen elővezetve. És hát ugye azok a fránya dallamok. A legnagyobb vadulás és/vagy hülyéskedés közben is odatesznek dúdolható melódiákat. Az biztos megvan, amikor gitárosok nyomják a török-indulót, jó páran elsütötték már ezt az olcsó poént. Nem kell félni, a csigaevők ilyenre azért nem vetemednek, de sokszor van olyan érzése az embernek, hogy éppen valami hasonlóan populáris melódiát pengetnek, amit tuti, hogy hallottál már valamikor…, pedig nem.

Alapjaiban azért a latinos dallamok és ritmusok dominálnak, ez adja meg az egésznek a keretét. Korántsem nevezném ezt instrumentális gitár-muzsikának, mert ízig-vérig közös, zenekari munkának tűnik, nem egy "híró" körül forog a történés, de mivel a hathúros a fő dallamalkotó hangszer, hallgatható akár akként is. A nyugisabb számok (pl. a "Diabolo Menthe") lehetnének mondjuk egyik Paul Gilbert  lemezen is. Na, de most nem a klasszikus gitárhősökről szól a fáma, hanem a habókos franciákról. Bolondos dallamok - ez biztos megvan (Tapsi Hapsi és a többiek), ezzel a kifejezéssel tudnám legjobban jellemezni az "Abracadabrantesque"-t.

Kotta