Saxon: Hell, Fire And Damnation (2024)

saxon_hell-fire-and-damnation-01.jpg

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.saxon747.com
www.facebook.com/SaxonOfficial

Bár ahogy az korábbi kritikáimból kiderült, a Saxon legutóbbi, kőkeményre vett trilógiája a közvélemény többségével ellentétben nem nyerte el tetszésemet: mivel nem szeretném magamat az autópályán egyedül, a forgalommal szemben robogó, megtévedt sofőrhöz hasonlítani, sietek kijelenteni, hogy az albumok elérték alapvető  céljukat, vagyis megcáfolták azt a feltételezést, miszerint a NWOBHM nagy öregjei már képtelenek haladni a korral, így olyan transzformációnak lehettünk tanúi, ami ha nem is példátlan, de mindenesetre ritka a heavy metal történetében.

Ilyen korban azonban már tényleg csodaszámba menne, ha ezt a tempót tartani tudnák a zenészek, így ezúttal…ezúttal is maradtak az acélosra kalapált úton, még úgy is, hogy azért leheletnyi elmozdulásnak fültanúi lehetünk, olyan tökéletes átmenettel, ami ha a stílusváltást nem is, de az eddigi attitűd finomhangolását érzékelhető módon valósítja meg.

Az enyhe váltásba talán az is közrejátszott, hogy az őstag gitáros, Paul Quinn távozott a turnézástól, és jóllehet részt vállalt az új dalok megírásában, saját kísérőcsapata lemezének elkészítése közepette nem hiszem, hogy apait-anyait bele tudott/akart volna tenni a közös munkába. Ez azonban a színvonalon nem látszik, egyébként is úgy gondolom, hogy Andy Sneap producer nagyon is jól tudja, hogyan instruálhatja a zenészeket ahhoz, hogy a végeredmény fémesen csikorogva harsogja világgá: az angolszászok soha nem adják fel! (És akkor most szemérmesen hallgatok az időközben kiadott két feldolgozás etapról, amelyek inkább tűnnek a kiadó felé tett kötelező gesztusnak, mintsem olyan örömzenének, amivel a saját stílusra igazítva tiszteleghetnek az inspiráló források előtt.)

A lemez pedig – ami különböző történelmi személyekhez, illetve eseményekhez kapcsolódik – a felesleges intrót követően úgy kezdődik, ahogy a legutóbbi befejeződött: az egy páncélvonat robogásával földet-eget dörgető riffsorozatra úgy telepszik rá a jellegzetes Saxon dallam, hogy arra látatlanul is rávághatod; ezek bizony a jó öreg Byffordék, majd a gitárszóló lazít egy kicsit a szigorú hangvételen, hogy aztán visszatérjenek a vasszinkópához – az öregek még mindig tudják, mitől dobban együtt a fémszív és emelkednek magasba az öklök a headbangelő fejek fölé.

A "Madam Guillotine" aztán nyugodtabb vizekre fejez, illetve evez, a rockos refrén remekül passzol az inkább a heavy metalból kinövő groove-hoz, ráadásul a csapatnak van kedve a hangulati váltásokhoz is, és a tempó alakításával, valamint az újabb gitárszólóval a lemez talán legjobb pillanatait pöfögik el.

Fogadni mertem volna, hogy a nyugisabb perceket egy speedelő tétel követi: itt azonban sajnos nem sikerült igazán kidolgozott dallamokat kikovácsolni a műhelyben – hiába "Fire And Steel" a dal címe –, de a dallamos, majd virgázó gitárszóló megmenti a hallottakat a monoton darától, aminek elénekléséhez fél oktáv is soknak tűnik és inkább illene a Motörheadhez, mint a dallamosabb bajnokságban játszó Saxonhoz.

A roswelli titkokat kutatja a következő szerzemény, ami hasonlóan az előzőekhez, zakatoló riffekkel nyit, a refrénhez azonban itt sem kellett megerőltetni magát a csapatnak, a Katica óvodáscsoportnak is mintegy fél percébe telne kitalálni valami hasonlót, bár, ha Halász Jutkán szocializálódtak, akkor felháborodottan utasítanák vissza a dallamtalan kántálást. (Ráadásul Byfford mintha pösze lenne, bár az is lehet, hogy én hallom félre a kiejtett hangokat.)

A Kublaj Kán felidézésével történetet mesélő dal aztán helyrehozza a csorbát, a jellegzetes Saxon-dallamok megmutatják, miben is olyan erős a csapat, és nem kell ahhoz munkadalhoz illő monotóniát küldeni az éterbe, hogy keménynek látszódjunk. A lemez a továbbiakban hasonlóan eklektikus képet mutat, bár megmondom őszintén, a riffek hasonlósága két, egymást követő lemezen talán nem annyira szembetűnő, mint itt, ahol tulajdonképpen szinte az összes dal ugyanazzal a bólogatós ritmizálással csattogtatja az üllőn a kalapácsot.

Nem is folytatom, mert aztán megint kénytelen leszek magamban keresni a hibát, ami megmondom őszintén, a szocializmus évei alatt kényszerűen kifejlett önostorozási hajlam ellenére sem kellemes érzés. Az azonban mindenképpen előrelépés a korábbiakhoz képest, hogy a gitárszólók többször is megmentik a dalokat az unalomba fulladástól, és a néha be-belassuló tempók hozta dallamos enyhülés is jól áll a zenészeknek a nagy csetepaté közepette.

Úgy gondolom, a Saxon megtalálta azt a zenei közeget, amiben igazán jól érzi magát, és ha a régebbi rajongók talán értetlenül is állnak a durvulás előtt, a színtér kollégái minden bizonnyal csak a csapat háta mögött suttogják el az évek számát, amióta az együttes magasba emeli a heavy metal zászlaját. Ez pedig a mai pillanat-rivaldafényű, értékvesztett világunkban megsüvegelendő teljesítmény.  

Garael

Címkék: lemezkritika