Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.judaspriestinvincibleshield.com
facebook.com/OfficialJudasPriest

Az élet három nagy, megválaszolhatatlan kérdése. Hogyan keletkezett az univerzum, lett a semmiből valami? Van-e lélek, testtől független szubsztancia? Valamint, az Iron Maiden vagy a Judas Priest az ultimate  heavy metal banda? Az első két kérdésben nem érzem kompetensnek magamat (véleményem azért persze ezekről is van :D), de a harmadikról szívesen elmerengek veletek.

Kezdjük azzal, hogy a "Killing Machine" az első igazi heavy metal album. Tudom, most majd jöttök azzal, hogy Black Sabbath, Kiss, Thin Lizzy, UFO, AC/DC, Black Sabbath…, ja és mindenképpen a Black Sabbath; de ha arról a tradicionális heavy metalról beszélünk, ami már hangzásban, zenei eszköztárban és külsőségekben is véglegesen maga mögött hagyta a hard- és pszichedelikus rock gyökereket, akkor nem lehet kérdés, hogy igazam van. Egy pont oda.

Az, hogy ennek ellenére mégis a Maiden a nulla kilométerkő, a kiindulási pont a metal legtöbb alstílusában, köszönhető annak, hogy változatosabb, rétegzettebb a zenéjük. A Judasból maximum a speed metal vezethető le, de Harrisékban a tempós, trappoló témák mellett mindig is ott volt a monumentalitás, az epikusság, a teatralitás és a progresszivitás is (lásd pl. Rime of the Ancient Mariner, Revelations stb.). Így hivatkozási pont, referencia lehet akár a power, akár a progresszív metal számára is. Egy pont ide.

Hajdanán a Judas Priest alighanem sikeresebb volt kereskedelmileg, köszönhetően a kommerszebb megközelítésnek, amivel az észak-amerikai piacot – teljesen tudatosan – bevették. A Maiden ezzel szemben zeneileg kevésbé kötött kompromisszumokat, kevésbé fordultak el a gyökereiktől és a vén kontinenstől. Ezért lassabban építkeztek, Európán kívül még Dél-Amerikában nagy királyok, de az a piac alighanem – anyagi és presztízs szempontokból egyaránt – kevésbé számottevő. (Japánban gondolom mindkét zenekart kajálták.) Ízlés kérdése, de nálam ez inkább a vasszüzek felé hajlítja el a preferenciát. Még egy pont ide.

Azt viszont semmiképpen ne vitassuk el Halfordéktól, hogy manapság sokkal tökösebbek, izgalmasabbak, modernebbek, mint az Iron Maiden. Félreértés ne essék, utóbbi a kedvenc zenekarom, de az öröm mellett, hogy egyáltalán még aktívak, elismerem azt is, hogy már csak visszafogott emlékei egykori önmaguknak. A Judas ezzel szemben többször is sikeresen újra-definiálta magát a pályafutása során. A "Painkiller" például egy méregerős kiáltvány a stílus alkonyán, sokaknak máig ez a definitív heavy metal album. De arra aztán végképp nem számított senki, hogy 2018-ban is letesznek még egy nagyon bika korongot. OK, a Maidennek is ott a "Brave New World”, mint combos újrakezdés, de azóta sem teljesítették be igazán annak az ígéretét. Persze a Priest fiatalított, ez is igaz, de akárhogy is, Richie Faulkner egy személyben hitelesen helyettesíti Tiptont és Downingot. Rob bácsi pedig még mindig jó formában van, nem csak a stúdióban tudott Metal God maradni, hanem színpadon is odateszi magát. Nem is értem, hogyan bírja ezt ennyi idősen. Kettő-kettő.

Mindezek után vártam ezt a lemezt, kíváncsian, tudnak vajon duplázni a "Firepower” után? Főleg, hogy a felvezető "Panic Attack” szenzációsra sikeredett. Totál önazonos, hagyományőrző, ugyanakkor dinamikus, modern is egyben, ez igen! Egyedül az egygitáros szappanopera zavarta meg némileg a csít, akkor kicsit megijedtem, hogy náluk is elgurult a gyógyszer. Máig nem értem, hogy mi volt ez a hiszti, talán egy idióta marketinges vélte úgy, fel kell zavarni kicsit az állóvizet, a rossz reklám is reklám. Vagy tényleg annyira megcsappant a koncertbevétel, hogy nem akarják öt felé osztani a gázsit (érezhetően minden alkalommal valamivel kisebb közönség előtt lépnek fel). De hála az égnek, nem lett baj, mert az "Invincible Shield" már megint odab@sz. Ugyanolyan, mint a beharangozó kislemez: hagyományápoló, de mai is egyszerre.

Igen, ismét jó lett a végeredmény, pedig az Elegant Weapons is ébreszthetett kételyeket, ha már... Hiszen Faulkner azon csak meglehetősen közepes számokat tudott összekalapálni. Itt viszont újra működik a mágia, minden a helyén, a hangzástól a dalokig, a gitártémáktól és -szólóktól az énekdallamokig bezárólag. (Még a szövegek is rendben vannak.) Újdonság persze nemigen akad, de ki a fene várja el ezt igazán ezektől a vén csatalovaktól? Teszik a dolgukat, azt, amihez a legjobban értenek. Nálam majdnem tökéletes a cucc, még a három számmal kibővített verzió sem fullad unalomba. Egyedül egy epikusabb, lassabban építkező és fokozatosan kiteljesedő számot hiányolok innen, volt azért ennek a zenekarnak egy ilyen oldala is. Ha ezt is felvillantanák, akkor egyszerűen perfekt lenne.

Igazságot nem tudok tenni a Maiden vs Judas vitában, de eléggé úgy tűnik, hogy per pillanat utóbbi valamelyest lépéselőnyben van. Legalábbis ami az albumok minőségét illeti. Élőben Harrisék persze sokkal nagyobb helyeken, látványosabban nyomják, nyoma sincsen egyelőre az érdeklődés lankadásának irántuk. Na, most akkor megint nem vagyunk előrébb… De nem is kell, kinek a pap, kinek a szöges kalodába zárt papné. Nekem meg mindkettő.

Kotta