Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
facebook.com/BalanceOfPowerBand

• Különleges, misztikus atmoszféra – kuka.
• Az AOR-ból eredeztethető, finom dallamok – kuka.
• A hangulatteremtéshez hozzájáruló billentyűs támogatás – kuka.
• Triggerelt dobok, esetleg "japán" (SANYO, SONY) dobos – kuka.
• Geoff Tate-klón énekes – kuka.

No jó, de mi az, ami maradt? – kérdezhetné az a sajnos már nem fiatal olvasó, akinek a "Perfect Balance" és a "Heathen Machine"-féle Balance Of Powerről ugranak elő az emlékei, egy, a sci-fibe oltott misztikus atmoszférát és a dehumanizáló hangulatot többek között a gépies dobhangzással és a finoman kidolgozott dallamok ívével megteremtő, az undergorundban amolyan kult státuszt kivívó progresszív-power csapatról, ami 20 év után újra aktivizálta magát. Mert ezen írás kezdő mondataiban említett kidobott hangulatteremtő zenei elemek tulajdonképpen a lényegét jelentették az együttesnek, olyan megkülönböztető jegyeket, amik miatt – sajnos talán csak a szintén régóta jégbe merevedett – Pagan's Mind szintén sci-fi-be oltott metalja ugorhat be a szorgalmasan velünk együtt kukázó fanoknak.

Úgy látszik, hogy az együttes lényegi, kreatív magját a ritmusszekciót alkotó Lionel Hicks dobos és Tony Ritcihe basszgitáros jelentik, akik a kezdő, AOR-ban gyökeredző lépések után kialakították a rájuk jellemző különleges, misztikus elemekkel megbolondított, egyszerre dehumanizáló, de mégis barátságos atmoszférát, olyan dallamokkal, melyeket a korántsem lineáris dalszerkezetek ellenére szinte azonnal fütyülni tudott az ember, már ha arra támadt kedve az űr végtelenségében eltörpülő, magányra ítéltetett humanoid zenei lenyomatának hallgatása közben. És még egy szó a dobokról: talán ez az egyetlen banda, ahol az esetleges dobgép dobni tudott a hangképen, hiszen tökéletesen illett a kialakított muzikális környezethez, a gépi hangzás hideg-éles precizitása és az érzékeny dallamok ambivalenciájából megszülető kedélyformáláshoz.

Mindezeket a jellemzőket figyelembe véve a lemez első meghallgatása után az államat kerestem a földön, sajnos azonban nem a csodálattól, hanem a csodálkozástól, hogy miként volt képes a két alapember egy olyan énekesnőt a képbe hozni – Lance King és John K. után –, akinek tehetsége nemhogy a sci-fis, misztikus hangulathoz kevés, de egy átlag heavy metal csapatban is a leggyengébb láncszemet jelentené. Hazel Jade Rogers nekem Blazey Bayley női megfelelőjének tűnik: egy teljesen tucat, néha hamiskás rockhang, aki legfeljebb bosszantásra alkalmas hangulatot tud teremteni, már ha emlékszel a valamikori énekesek által nyújtott világalkotásra. (Aminek megváltozását már a borító "wicka" hangulata is jelzi.)

Persze az is lehet, hogy a múlttól függetlenül kellene a lemezt értékelni, mert úgy már nem annyira elkeserítő a kép: a dalokból ugyan eltűnt a finom progresszió, de azért többnyire sikerül némi baljósságot a dallamokba boszorkánykodni: a "Monster" tapsgépes gonoszkodása, az "Abyss" hamiskás énekkel elővezetett szövegi primitívkedése, amiben mégis van valami magával ragadó, főleg, ha többször is meghallgatod, vagy a "Velocity" az egész lemezt tekintve talán legnagyobb ívű dallama, amiben még Dio szelleme is felbukkanhat, ha nagyon keresed, egy idő után barátoddá/nőddé válhat. Az összkép így válik inkább a NWOBHM-t a sötétebb tónusú oldalról megközelíteni szándékozó bandák felidézésévé, ahol az élvezetes szólókat játszó ikergitárok – a zenészek sajnos csak session-tagok – szinte a pincében dohognak, és ahol az énekesnő már nem is tűnik annyira "rendszeridegennek", mint elsőre. Bár lehet, hogy valami boszorkányság van a dologban…

Mindezeket figyelembe véve, tehetsz egy-két próbát – bár az igazi értékek csak sokadszori hallgatásra jönnek elő – és talán Te sem fogod a programozó hibájaként felfogni a markáns stílusváltást és az erőviszonyok látszólagos – hallgatólagos – felborulását.

Garael