Kiadó:
Music Theories Recordings/Mascot

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/arjen.a.lucassen
lucassensoeterboekplan9.bandcamp.com

Arjen Lucassen szinte kifogyhatatlan forrása a minőségi rockzenének. Igazi örökmozgó, aki már többször megfenyegette a rajongóit azzal, hogy visszavonul, de a végén mindig előhúzott a közmondásos kalapból valami újat - és mint mondottam: minőségit. Hogy egy manapság divatos (és megjegyzem: magyar füleknek irtózatos) anglicizmussal fejezzem ki magam: ezt nem látta senki sem jönni. Lucassen kotorászott egyet a tekintélyes archívumában, és - hogy-hogy nem - rátalált egy 30 évvel ezelőtt fiókba dugott, teljes lemeznyi anyagra.

Lucassen a Vengeance nevű csapata szélnek eresztése után (és még az Ayreon projekt beindítása előtt) kollaborált Robert Soeterboek énekessel. A Whitesnake tipusú, blues alapú hard rockra szakosodott Planet Nine nevű formáció nemcsak az Ayreon sikerei miatt állt földbe, hanem mert akkoriban az ilyenfajta muzsikának igencsak megzuhant az ázsiója. Lucassen mester most elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nagyérdeművel ezen szerzeményeit is megossza, természetesen nem az eredeti formában, hanem újra rögzítve, modern köntösben, ahogy illik. Az ember eltűnődik, hogy vajon mi lapulhat még ott a fiókban...

Az alapváltozaton 11 dal kapott helyet (kicsivel több mint 46 perces játékidővel), de a bónusz lemezen találunk még két szerzeményt (Stand Tall, Gimme The Nighttime), illetve egy rakatnyi demót. A projekthez Lucassen szűkebb pátriájából, a ma már hivatalosan (és eléggé körülményesen) Nederland (Németalföld?) néven szereplő Hollandiából toborzott muzsikusokat, akik közül az előttem korábban teljesen ismeretlen Marcel Singor szólógitáros a legjobb reveláció: nagyon helyre kis szólókkal pakolta tele az albumot!

Ettől az anyagtól nem szabad a Lucassenre oly jellemző progresszív hangzást elvárni, itt direkt blues és hard rock dalok sorjáznak. Bár kellemes hallgatnivaló, nem állítanám, hogy ez a holland zseni legihletettebb műve. Talán nem véletlen (és nem is csak a grunge térnyerése az oka), hogy hosszú ideig elfekvőben volt az anyag. A ráncfölvarrás persze jót tett a daloknak, de a színvonalat egyenetlennek érzem. A bluesosabbb dalok nekem elég középszerűnek tűnnek (The Preacher, Annie More, Before The Morning Comes), jellemzően inkább a keményebb hangvételű dalokra kapom föl a fejem (Doctor Robert's Medicine Show, Get Down To Bizniz, High Speed Chase), s ezek közül is messze kiemelkedően a már-már hajmetálos "Ice On Fire" a legjobb.

Nyilván kár lett volna, ha ez továbbra is ott porosodik a fiók alján, rajongóknak, gyűjtőknek pedig igazi csemege, én azonban nem érzek ellenállhatatlan késztetést a sürgős beszerzésre. De ez ne ijesszen el senkit, főleg, ha a hórihorgas holland (németalföldi?) régi tisztelője.

Tartuffe