Kiadó:
Pride&Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Nigh

Tudom, hogy már a kritika elkezdése előtt ki kellene mennem a teremből, de bevállalom – a coming out úgyis divatossá vált: nem vagyok oda az első négy Savatage lemezért. Már érzem is, hogy mennyivel könnyebben szemlélem a világot, megszabadulván a titkolódzás lelki terhétől – olyan súly volt ez, amit esetleg az észak-koreai diktátor rejtett hamburger imádatához lehet hasonlítani, és amit még a "Fight For The Rock" orbitális zakója sem enyhített, ami úgy illeszkedik a csapat zenei történelmébe, mint a román dák-római kontinuitás elmélet a valódi tudományos történetírásba.

Igen, tudom, Chris Oliva zseni volt, az albumok pedig az amerikai power metal hivatkozási pontjai, de mit csináljak, ha nekem a Sava feeling a "Streets: A Rock Opera"-val érkezett meg és tartott az utolsó albumig, hosszan tartó rajongást kreálva jómagam és a koncepcionális, epikus és dallamosabb irányt vett együttes között, még a valóban virtuóz Chris nélkül is.

23 év telt el már a búcsúzásnak gyenge "Poets And Madmen" óta, és hiába az időszakosan a reuniont lebegtető hírek felbukkanása, valamint a csapat örökségéből táplálkozó, de inkább giccsbe forduló Trans-Siberian Orchestra mainstream sikere, sem a Circle II Circle, sem az Archon Angel, sem Jon Oliva próbálkozásai nem tudták pótolni azt a különleges atmoszférát, a komoly, szinte filozofikus szövegvilágot is felvállaló, egyszerre érzékeny, de a féktelen keménységet is magába foglaló attitűdöt, ami oda helyezte a Savatage-t a heavy metal történetében, ahová csak nagyon kevés csapat tudott eljutni: albumaik mit sem vesztettek időszerűségükből, túlmutatva az egyszeri power és progresszív metal kliséin váltak kötelező irodalommá. S ha már irodalom, talán ebből ered, hogy a "törzsszöveg", vagyis az együttes lényegét jelentő, megfoghatatlan, éppen ezért másolni is szinte lehetetlen zenei komplexitás – ami nem elsősorban technikai, sokkal inkább érzelmi – csak lábjegyzetként is nagyon kevés, próbára érdemes zenekarnál fordul elő, sokunk bánatára.

A Legions Of The Night éppen ezért becsülendő, hiszen olyan örökség ápolását vállalta fel nyílt sisakos módon, amibe nagyon könnyen bele lehetett volna bukni, többek között ezért is voltam óvatos, amikor nekiálltam a csapat immár harmadik albumáról véleményt írni: az első kettőről szóló nemzetközi kritikákat átolvasva nyugtathattam meg magamat, hogy – ellentétben egyes olvasóink véleményével, miszerint katona létemre inkább a bak, mintsem a bikaszemlövésben jeleskedem – ezúttal sikerült az internetes kukából egy olyan együttest kikotornom, amely szinte egyöntetűen érdemes arra, hogy a Savatage utóéletének lapjain legalább az apró betűs részekben szerepelhessen.

A "Sorrow Is The Cure" és a "Hell" tulajdonképpen alig választható el egymástól, a "pokoli" második album ott folytatta, ahol a bemutatkozó lemez elkezdte: a Savatage epikusabb oldalát idézve, bár kissé töredezetten mutatták meg, hogy Germánföldön sem minden rocker tapossa csizmatalppal a jó ízlést, és Henning Basse képes azokra az ambivalens vokális megoldásokra, melyek után a zeneterapeuták új fogalomként vezethetik be a kórtörténeti ismertetőkbe az énekesi skizofrénia fogalmát (ami jelen esetünkben szerencsére nem betegség, pusztán a művészi eszköztár bizonyos aspektusa).

A zenészek azonban érezhették, hogy a történet ezen oldalát sikerült kimaxolni, és a három csak a mesékben jelent szerencsét, a zenében ennyi hasonló album esetén már sablonokat és kliséket kiált a nagyérdemű – teljes joggal. A fiúk tehát fogták magukat és kissé visszaugrottak az időbe, hogy - némi bánatomra -  az amerikaiak poweresebb oldalát kidomborítva mutassák meg, miszerint ez is megy nekik. Ennek megfelelően az olyan dalok, mint a kétlábdob-pergőtűzzel szinte a thrashbe is átkapó "Another Devil", a rétegzett ritmusú, Oliva-sikolyokkal és vokálokkal megtámasztott, komor hangulatú, már-már eksztatikus őrjöngésbe fúló, de azért fülbemászó refrént prezentáló "Hate", vagy a kissé monoton "The Witches Are Burning" ezúttal a csapat keményebb, szigorúbb oldalát is megvillantja, jóllehet, a zongorás, elszállós, érzelmektől túlcsorduló power-lírai percek – "Darkness", "Leave Me" is bőven adnak időt az elérzékenyülésre.

Basse hangja, és dalszerzői kvalitásai, mint azt már korábban is írtam, tökéletesen alkalmasak a metal  – s most tekintsünk el az extrém stílusoktól – érzelmi skálájának mindkét oldalán bravúrosat alkotni, de azért az album befejezésének választott, a "Streets" opera "Tonight He Grins Again"-jének színvonalát nem sikerült megugrani, még jó, hogy nem az "If I Go Away"-re, vagy a csúcsballada "Believe"-re esett a választás – arra a szintre azonban még maga az ihlet sem nagyon tudott a későbbiekben eljutni.

A Legions Of The Night a leírtaknak megfelelően így is unikum, már csak a próbálkozás céliránya folytán is, ráadásul sikerült megteremteniük azt a deja vu-t okozó atmoszférát, ami miatt nem válnak lesajnált módon a "szegény ember" Savatage-ává sem.

Garael