Kiadó:
Frontiers Music

Honlap:
newhorizon.se

Most, hogy a magyar oktatás számos kihívással küzd – aminek csak egy szegmense a pedagógushiány, de véleményem szerint legalább akkora probléma a tananyag jellegének (lexikális tartalom sulykolása), összetételének (még mindig úgy teszünk, mintha nem lenne fontos a pénzügyi-tőzsdei-közgazdaságtani, politikai/választási ismeretek alapszintű integrálása a tanrendbe), az alkalmazott módszertannak (generációs jellemzők figyelembe vételének gyakori ignorálása), a kreativitás fejlesztési projektfeladatok-csoportmunkák általános iskolai hiátusa –, igazán örülhetünk, hogy egyre több metal együttes tűzi zászlajára a "történelemoktatás" nemzeti, vagy általános feladatát, ráadásul gyakran olyan, csak kevéssé ismert személyiségek és események zenei tálalásával, amiket nem biztos, hogy a nebuló megtalál a tankönyvekben, vagy a TIK-TOK videók pár perces bugyuta klipjeiben.

Megmondom őszintén, két egyetem abszolválása után és egy PhD tudományos fokozat birtokában – ráadásul a történelmet imádva – sem hallottam Oda Nobunagáról, aki a feudális Japán egyesítéséről lett híres, s most itt van, a New Horizon új lemezének egyik dalából kell megismernem – természetesen gyorsan utánanézve a neten található forrásokban – a felkelő nap országának egyik legnagyobb történelmi alakját.

A "Conquerors", ahogy azt bevezetőmből sejtheted, egy impulzív és élvezetes utazás a történelemben, illetve a Bibliában, olyan eseményeket felidézve, amiknek egy részéről már biztosan hallottál – esetleg filmet is láttál – más részével azonban dühös és dallamos metal zenei aláfestésben találkozhatsz először, hogy aztán a dalnyi keretből kilépve, bővebben utána tudjál olvasni/nézni a történteknek.

A csapat – ami tulajdonképpen Jona Tee, multihangszeres egyszemélyes projektje – két évvel ezelőtti debüt albumán még Erik Grönwall énekelt, aki – el nem ítélhető módon –, az ismertség új szintjére lépve a Skid Rowba igazolt át, ahonnan sajnálatos módon betegsége miatt újfent kénytelen volt távozni.

A kitűnő hangú frontember helyét aztán a svéd zenei éra egyik leggyorsabban feltörő dallamos metal brigádjának, a Dynaztynak az énekese, Nils Molin foglalta el – ami mellett persze nyilvánvaló, hogy a "főnökön" kívül mindenki bármikor lecserélhető – és a bemutatkozó albumhoz hasonlóan vendégzenészekkel töltötték fel/színesítették meg az "üres helyeket", így örömmel találkozhatunk az Amaranthe csodálatos hangú énekesnőjével, Elize Ryddel, vagy a szintén a Dynaztyből érkezett Love Magnussonnal.

A zenei irány a váltás ellenére sem változott, jóllehet Molin hangja kissé monokrómabb, mint Grönwallé, így a zenei témák is hangosabbak, indulósabbak lettek, talán egy nüansznyit hiányzik is belőlük az a fajta hard rockból származó érzékenység, vagy érzelmi túlfűtöttség, ami képes több hangulati komponensét is kibontakoztatni az adott zenei témának. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szövegi tartalomhoz idomulva a zene ne közvetítené a történések érzelmi árnyalatait is: úgy gondolom, hogy a nukleáris versenyről szóló "Fallout War"-t legfeljebb a fehérorosz elnök képzelhetné el indulós köntösben – egyébként ez az a szerzemény, ahol a progresszivitás szele is meglegyinti a sötét tónusú dallamkifejtést, és az apokaliptikus szorongást kivetítő riffek a Symphony X-et is eszébe juttathatják a vájt fülű hallgatónak: ezzel talán már most is megcáfolva a Grönwall távozásával leírt, és a hangulati kifejtésre vonatkozó véleményemet.

S mi az, ami nem változott? Könnyű kitalálni – az a dallamérzékenység, ami olyan, ezerszínű vokállal megtámasztott power-lírait képes alkotni, mint az "Apollo", aminek azonban csak az eleje andalít el, hogy aztán az űrprogramok történéseinek megfelelő tempóváltásokkal próbálja meg érzékeltetni a hidegháború kétségbeesett, erőltetett ütemű nagyhatalmi versenyének elkerülhető emberáldozatokkal járó feszültségét.

A lemez tulajdonképpen végig egyenletes színvonalon pörög, ami azt jelenti, hogy jó, vagy jobb dalok születtek s a finom lüktetéssel induló "Edge Of Insanity" a metal szinte minden módszertani eszközét felvonultató, réteges adrenalin bombája remélem azoknak is bizonyíték, akik nem a stílus elkötelezett rajongói.

Nem gondoltam volna, hogy Grönwall optimista érzékenységét sikerül pótolni – és nem is sikerült –, de a kissé metalosabbra vett irányvonal – a hangszerek tudatos, lélekből jövő kezelésével és a tökéletesen időzített tempóváltásokkal - színes-szélesvásznú, eseményekkel teli, mozgalmas zenei/történelmi mozivá tudta varázsolni az albumot.

Garael