Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.nazarethdirect.co.uk
facebook.com/nazarethofficial

Egy "Régi olvasónk" hívta fel a figyelmet a Nazarethre egyik hozzászólásában: az, hogy még nem született egyetlen cikk sem a bandáról, olyan hiátus, amit a legjobb esetben is szégyelleni kell, a legrosszabban pedig kötelesség pótolni a mulasztást, ami a mostanában szűkre szabott szabadidőmben felér két tábla csokiról történő lemondással, pedig olyan vagyok, mint Gombóc Artúr, aki…, de tudjátok.

Ezek után illene persze valamelyik klasszikus albumukkal kezdeni a sort, de annak, aki még nem hallott az együttesről, úgyis teljesen mindegy, aki meg hallott, annak úgysem tudnék sok újat mondani, hiszen a banda a múlt század hatvanas éveiben (!) alakult, és jóllehet, az eredeti tagságból csupán a basszgitáros, Pete Agnew maradt hírmondónak, a rajongótábor minden bizonnyal nem a mai tizen-huszonéves zenehallgatói generációból kerül ki, a boomereknek pedig volt elég idejük, hogy töviről hegyire  fújják a Nazareth-bibliát.

"Love Hurts", "Hair Of The Dog", "Razamanaz" vagy a "This Flight Tonight" – ezeket a dalokat azok is ismerik, akik azt sem tudják, mi fán terem a klasszikus hard rock, de biztos vannak jó néhányan, akik a zenekar frontemberének, a  skót Dan McCafferty nevét is meg tudják említeni, ha szóba kerülnek ezek az instant klasszikusok. Sajnálatos módon McCaffery 2014-ben egészségi okok miatt kivált a bandából, helyére egy rövid időre a számomra ismeretlen Linton Osborne, majd a jelenlegi énekes, a Krokusból, illetve a Persian Silkből ismerős Carl Sentance lépett. A tagsággal kapcsolatban még annyit érdemes megemlíteni, hogy a dobokat ma már Agnew fia püföli, és nepotizmus ide, vagy oda, jól teszi!

A Nazareth oldalunkon történő bemutatkozását tehát legutóbbi albumukkal kezdjük, ami igazodva a korszellemhez, mai elánnal dörren meg, de az új elemek mellett – erről majd szó lesz – azért tartalmazza mindazon Nazareth jellemzőt, amiért még ma is felkaphatjuk a fejünket, már ha a stílusalapítók rajongói vagyunk. Nos, aki a Deep Purple legutóbbi lemezéből indul ki, és egy korrekt, ám izgalommentes, biztonsági játékot felmutató, az ötven év tapasztalatát remekül felhasználó, de a kornak megfelelő dinamikát és adrenalin löketet nélkülöző eredményt vár, az csalódni fog – kellemesen. Mert a csapat, talán Sentance-nek köszönhetően, nem állt meg a zenei törzsfejlődés hard rock állomásánál: a "Surviving The Law" ugyanis egy olyan kő heavy metal témával indít, amelyik tökéletesen idézi a NWOBHM aranykorát, és ha azt mondod, ez is már "lejárt lemez", akkor vedd figyelembe, honnan is indultak a skót zenészek.

A dalok pedig úgy dübörögnek, hasítanak, zakatolnak, hogy kénytelen voltam még egyszer megnézni a tagok átlagéletkorát, és ha a legutóbbi Uriah Heep lemezre azt mondtam, hogy korukat bőven megelőző, sőt, bizonyos értelemben az eredeti stílushoz mérten progresszív formát mutatnak, akkor ez a megállapítás a Nazarethre duplán igaz. Persze itt senki ne értsen a progresszív jelző alatt bármifajta zenei irányvonalat, de a fejlődés az fejlődés, még akkor is, ha ez az életkorból abszolút nem várható csikóvihánc fiatalos lendületében nyilvánul meg. A hangzás ennek megfelelően kellően idomul az impulzivitáshoz, a basszus természetesen jó előre van nyomva, a dob pedig dübörög, mint a magyar gazdaság - az 1870-es években. Jimmy Murrison gitáros ügyesen turbózza fel a riffeket, melyek között előfordul ugyan néhány ismerős, de ez csak azoknak lehet zavaró, akik az AC/DC-t is a múltjából élő dinoszaurusznak tartják. Az ausztrálok hatása a lüktető ritmizálásban ugyanis nyilvánvaló, csak hát itt a boogie helyett heavy metal készteti mozgásra, nem a lábakat, hanem a fejeket, az énekes pedig jellegzetes brit dallamokkal – melyek engem a már elhunyt Tony Mills refrénmegoldásaira emlékeztetnek – képes mintegy 50 percig fenntartani a figyelmet.

Hallgasd csak meg a nyitó "Strange Day" kő-metal tételét, a "Sweet Kiss" pulzáló, hipnotikus örvénylését, a "Runaway" a "Speed King"-ig visszanyúló, ám azt a nyolcvanas évekbe előrelökő erejét, vagy a "Psycho Skies" játékos ütemezésű, kitörölhetetlen refrénű megoldását, egyből érteni fogod, miért is nem választottam a recenzió tárgyául valamelyik 30-40 évvel ezelőtti albumukat: a Nazareth most is megérdemli a figyelmet, és abszolút önmaga jogán, amiben nyoma sincs a nosztalgiának!

Garael