Adamantra: Act III: Pareidolia Of Depravity (2024)

yyy_109.jpg

Kiadó:
Inverse Records

Honlapok:
adamantra.bandcamp.com
facebook.com/Adamantra

15 év alatt ez a harmadik lemez (10 csöndes év után!). Az Adamantra úgy tűnik, nem rohambrigád, minden hírverés nélkül, komótos tempóban alkotnak, gondolom a család, civil munkahely, házimunka, kocsimosás és kutyasétáltatás után, hétvégén, amíg a szomszédok pecáznak vagy a gyerekekkel kirándulnak. Ez ám a rock n' roll életstílus! Bizony, ez lett a pocakosodó és/vagy kopaszodó progresszív metál zenészek sorsa - még Finnországban is. Ez talán már tényleg a vég... Akárhogy is, én örülök a "váratlan" harmadik fölvonásnak, hiszen a két korábbi etap igen kedvemre való muzsikával kényeztette a hallójárataimat.

Ami azonnal föltűnt az, hogy most a - föltételezem - házi stúdióban összetákolt anyag valamivel jobban szól a korábbiaknál, bár így is azt kell mondjam, hogy ez a zene csakis maximum hangerőn érvényesül. Először otthon, késő este hallgattam meg, és a szomszédok miatt óvatosan kellett a hangerőgombot kezelnem. Nem is tett rám túl nagy benyomást. Kicsit csalódottan raktam el magamat és az anyagot másnapra. Szerencsére olyan munkahelyen dolgozom, ahol az öt munkanapból legalább két nap teljesen egyedül vagyok, így alkalmam nyílt az irodámba bezsúfolt hifi cuccon megküldeni. Nos igen, igényli a hangerőt...

A nyolc tételes album úgy kezdődik, mint egy '80-as évekbeli francia romantikus dráma főcímzenéje. Christian "Chrism" Pulkkinen billentyűs valamiért mindig is szerette ezeket a csilingelő retró hangszíneket. Szerencsére nem ez megy végig. A kellő hangerőre föltekerve már érvényesül Panu Kiskola horzsoló riffmunkája és a főnök, Jukka Hoffrén basszer dinamikus dörmögése. Mikko Sepponen dobostól jobb soundot és fifikásabb játékot vártam volna, és Tuomas Nieminen énekes torkába az évek múltával sem költözött olyan orkánszerű orgánum, mint ami pl. Jorn Landéban lakik, de amikor sok a vokálsáv és a vokalista hölgyek is bekapcsolódnak, már nincs komoly probléma.

Tényleg sokat szöszölhettek az albummal (volt rá idejük), mert eddig ez a legrétegzettebb, legaprólékosabban kidolgozott munkájuk, sok kórussal és klasszikus zenei betéttel. Nem is üt elsőre (még ha valaki rögtön 11-ig is tekeri a hangerőgombot, mint Nigel Tufnel a Spinal Tap-ben); türelmesebb megközelítést és aprólékosabb értékelést igényel, de szerintem megéri.

A zenekar egészen biztosan több figyelmet érdemelt volna annál, mint amit végül megkapott, de ebben vastagon benne van, hogy nem túl termékenyek, ráadásul egy olyan műfajban alkotnak (még a progresszív metálon belül is a neo-klasszikus hajlamú alkategóriában), amelynek élettelen, összezúzott, jégre tett testét leginkább csak olyan zenei patológusok, boncmesterek bökdösik, mint én. Már csak az a kérdés, hogy miként fogom beszerezni ezt a nevesincs törpekiadónál (valójában magánkiadásban) megjelent albumot - mert arról nem nyitok vitát, hogy ennek meg kell lennie a gyűjteményben!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika