Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook.com/OfficialCasandraCarson

Minden adott: egy projektezéshez szokott gitárfenomén; egy eddig csak az undergroundban ismert, de nagyobb hírnévre vágyó, kivételes hangú énekesnő; egy laboratóriumi körülményben előállított termékekre specializálódott kiadó, egy fő boszorkánymester zeneszerző/billentyűssel. Micsoda? Hogy ez utóbbi tényező nem kedvez a végeredménynek? Hogy a kreativitásra rátelepedő, a kiadóra jellemző biztonsági játék elveszi a zsenik legfőbb értékét, a váratlansággal, a szabálykerüléssel egybefonódott homo ludens hozzáállást? Lássuk, kinek van igaza!

George Lynch 2020-ban az új horvát fenoménnal, Dino Jelusickkal készített albuma, a "Dirty Shirley" nagy kedvencemmé avanzsálódott az utóbbi időben: az a fajta, blues alapú, de modernül megszólaló hard rock album, amiben több más stílus elemei is megtalálhatóak, tökéletes példaként szolgált arra, hogy a géniuszt még úgy is nehéz elnyomni, ha a kreatív folyamatoknak csak digitális teret engednek, és a hagyományos, személyes interakción alapuló munkának, a jammelésen, közös izzadáson, koszon – ami a blues/blues rock esetében értékteremtő faktor – alapuló zenélésnek a kiadó komfortzónát betartandó óvatossága szab gátat. Illetve szabott volna, de a két tehetség úgy nőtt túl a sterilitáson, hogy a kiadó kénytelen volt bólintani, azon pár ezer hallgató örömére, akik meghallgatták a végeredményt.

Nem történt ez most sem másként, pusztán az énekes változott át egy olyan hölggyé, akinek hangjától megremeg minden rocker lába, és a klasszikus zenesulit végzett szopránok azonnal két liter jeges vizet eresztenek le a torkukon, hogy prezentálni tudják azt a karcos kivagyiságot, amivel mondjuk Magali Luyten is rendelkezik. Ráadásul a csalinak használt videoklipben felcsendülő dal (Stranger) a valamikori Beautiful Sin projektet juttathatja az ember eszébe, ahol Luyten mellett egy másik gitárhős, a modernebb felfogásban játszó Jorn Viggo Lofstad tépte a húrokat, és amiben egy olyan penetráns doom riff is felcsendül, amitől rögtön gyászruhává változik a fekete bőrruci a rockereken. Valljuk be őszintén, bármennyire is virtuóz Lynch, azért tőle ezt akkor várnánk, mikor Putyin és Kim Jong Un a békegalambok lepuffantása helyett a tenyésztésükbe fogna, esetleg a hazai celebvilág alkotná a kémiai Nobel-díjat odaítélő szakmai bizottságot.

Nem véletlen hát, hogy úgy ugrottam rá az albumra, mint Tarzan Jane-re a történet szexváltozatában, hogy aztán mindent beleadva próbáljam szeretni a végeredményt, majd halmozni a kritikában a válogatott, pozitív töltésű jelzőket. Mentségemre, rajtam nem múlott, mint ahogy a zenészeken sem, Alessandro Del Vecchiot is beleértve, már ha nem ő volt a felelős a dallamokért, hiszen jól ismervén nagyipari termelését, a faszi szerintem teljesen kiégett, bár az igazat megvallva pályája elején sem volt korszakos zenei zseni.

Lynch persze hozza a kötelezőt, kicsit visszavéve a bluesból, a modern hard rock felé elmozdulva cipeli hátán a produkciót, még akkor is, ha Casandra Carson tényleg kimagasló teljesítményt nyújt, hiszen az egész lemezt áthatja a gitáros meghatározó egyénisége. Ennek ellenére sajnos nem tudok igazán megelégedetten nyilatkozni a dalokról, mert a csipetnyit pszichedelikus, máskor modernebb, ám abszolút klisés dallamok nem tudnak felnőni sem az oroszlánerővel megszólaló vokál, sem a gitáros alapok adta színvonalhoz. (Érdekes módon, a hagyományosabb, bluesosan megszólaló "Waltzing Nites" – ami egyébként is a már hivatkozott Beautiful Sinből lett lopva – tud olyan refrént hozni, amit már első hallásra is együtt süvöltesz az énekessel, ebből fakadóan talán jobb lett volna az egész lemezt ebbe az irányba tolni.)

Sajnálom, hogy az album nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mert az olyan groove-val horgot bombázó riffek, mint amilyenek a "Just Business"-ben ültetik hintába a hallgatót, megérdemelnék a sikerültebb támogatást, de nincs más tenni, mint elfogadni a tényeket: a Casandra's Crossing megmarad egy olyan, elszalasztott lehetőségnek, amiben minden adott volt a győzelemhez, kivéve egyet, a lelket. A nélkül pedig ez az annyira elüzletesedett rock-szakma messziről ható, penetráns bűze úgy fogja a rajongókat elriasztani, mint a "tiktok generációt" a Háború és béke.

Garael