Kiadó: Metal Blade Records
Honlap: www.category7official.com

Írnom kell róla, mert különben nem tudom feltenni az éves listámra. Illetve fel tudnám, de akkor tutira lecseszne a kegyetlen főszerkesztőnk. Márpedig fel kell dobnom, hiszen alig vártam, hogy beessen valami, amire lecserélhetem a „Theories Of Emptiness”-t a tizedik helyen. Mert úgy legbelül tudom, érzem, hogy az nem érdemli meg a toplistás helyezést, hiába írtak rá három olyan számot (a „One Heart”-tal négyet, de az a hivatalos CD-n nem szerepel), amely a zenekar teljes pályafutást tekintve is kiemelkedő - ha a lemez többi része dög unalom. Példának okáért a koncertprogramba róla szintén beemelt „One Way Through Silence” britpopos akkordozását nem is tudom mire vélni.

Na de ez a recenzió nem az Evergreyről szól, hanem az új szupergrupp Category 7-ről. Mondjuk nem vágom, mitől szupergrupp, hiszen John Bushon kívül igazán meghatározó arc nincsen a bandában. Oké, Orlando valamennyire ismert, de kábé mindenhol is játszik manapság, csak bejön valamelyik alapon. A mai világban, amikor a heavy metal abszolút underground, rétegzene, hát még annak az extrémebb irányzatai, akkor az olyan bandák ritmusszekcióját, mint az Exodus, Shadows Fall, Vio-lence, Testament stb. kevesebben ismerik szerintem, mint Bon Jovi fodrászát anno. Az 54,5 éves átlagéletkorral rendelkező rockertársadalom zöme Phil Demmelről is maximum mostanában, Kerry King szólózenekara kapcsán hallott, ha egyáltalán. Na de nem is ez a lényeg, hanem a muzsika.

Előzetesen a ’70-es évek hard rockjáról szólt a fáma, és konkrétan említésre került a Thin Lizzy. Nos, ezeket a baromságokat általában nem kell komolyan venni, most is pontosan ez a helyzet. Lynotték kábé annyira hatottak rájuk, mint mondjuk a Metallicára, vagy a Megadeth-re. Ha innen nézem, semennyire, ha pedig onnan, akkor maximálisan, ahogyan gyakorlatilag minden ikergitáros metal bandára. Maradjunk annyiban, hogy Bush teljesen jellegzetes hangja és dallamvilága okán egy az egyben a vele készült Anthrax albumok zenei világa köszön itt vissza. Na jó, egy csipetnyi Adrenalin Mobbal megfűszerezve, ha nagyon akarom.

Szakmailag nyilván toppon van a cucc, nem csak a két gityós teszi oda magát, de Jason Bittner is olyat dobol, hogy ihaj. Amikor úgy rendesen belecsapnak a lecsóba (pl. a záró 8 perces instru), akkor nekem még a fénykorában lévő Megadeth is bekúszik a képbe. Ettől függetlenül azt azért ne vitassuk el, hogy Bush itt a fő attrakció, ennek tudatában oda is figyelt nagyon az ütős énektámákra. Az Armored Saintből és az Anthraxból tudjuk, tudhatjuk, hogy az ő dallamai nem feltétlenül ragadnak azonnal, de szép lassan bekúsznak a bőröd alá és 2-3 hallgatás után kitörölni sem lehet őket a tartós tárból. Na ez a motyó pont ilyen, már első alkalommal megfog annyira, hogy le akard pörgetni még néhányszor, rövid időn belül pedig már arra eszmélsz, hogy új kedvencet avattál.

Zeneileg sok újdonság nincs itt, azt hiszem, ez nyilvánvaló, de amilyen professzionálisan, lendületesen és jó arányérzékkel mondják fel a leckét, az épp most meglehetősen jól esik. Borban is a harmóniát keresem mindig, alighanem az életben ez a legfontosabb dolog. Lehet testes, magas alkohollal (a borról beszélek, nem az életről), ha az ehhez illő savszerkezete is megvan. Vagy filigrán, elegáns, alacsonyabb alkohollal és több gyümölcsösséggel – mindegy, csak egyik összetevő se lógjon ki belőle. Hát itt (most meg már a Category 7 bemutatkozó albumáról) bizony nem lóg ki, nem sántít semmi, és ennyi talán elég is egy debüttől 2024-ben. A spanyolviasz feltalálását ebben a zsánerben már nem várja senki.

Kotta