Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
linktr.ee/LuciferTheBand
facebook.com/luciferofficial

Ha ezt az évet egy hölgy vezette csapat – Blues Pills – albumának recenzálásával kezdtem, akkor stílszerűen egy másik, a frontember szerepében "gonoszkodó" hölggyel felálló együttes albumával fejezem be. Nos, igen, ha Elin Larsson állapotos derűjéből a tiszta fény árad, akkor Platow Andersson maga a pokolkeltő, ebből következően pedig elmondhatnánk magunkról, hogy az általunk megszólított közönségből nagyjából már csak az ateisták maradtak ki – s még mondjátok, hogy nem figyelünk a részletekre!

Persze a Lucifernek – mármint a zenekarnak – annyi köze van a bukott angyalhoz, illetve a sátánista hordákhoz, mint Ave, Cézárnak az Ave, Mariához, és ha a szövegekkel meg is próbálnak amúgy amatőr színtársulat színvonalán keménykedni, az egészből süt a felvett póz attitűdje, ami azonban a heavy metalban – a blogon egyszer már jól kitárgyalt toposzként – nem feltétlenül jelenti az elkötelezettséget a gonosszal.

Nem véletlenül említettem kritikám elején a Blues Pillst: a Lucifer a doomos hatásokkal operáló, okkultista, "sabbathista" vonalról elindulva ugyanoda kötött ki, mint a blues rockkal startoló svédek, mégpedig annál, a hatvanas/hetvenes években gyökerező stílusnál, ami ugyanúgy magába foglalja a bluest, a beatet, mint a power pop megadallamos jellegét. A cél tehát azonossá vált, a kezdetektől történő elmozdulás aktusa szintén, és ha a Lucifer elhagyná az egy-két, a korai albumokat meghatározó, most már csak jelzésszinten jelen lévő doomos riffet, valamint a szövegek a patással kokettáló, számomra nevetséges jellegét, akkor tulajdonképpen egymás kezét fogva, hasonló stílusban tudnák megénekelni a világbékét. (A Luciferre már a kezdő albumnál sem volt jellemző zeneileg az a misztikus légkör, ami a hasonló hozzáállással rendelkező, kultikus heavy metal/hard rock együttesek sajátja, úgyhogy ennek ignorálását nem is kérhetjük számon Andersson asszonyságtól, aki időközben házasságot kötött a gitáros, dobos, billentyűs Nicke Anderssonnal – minden bizonnyal templomban és habos-babos menyasszonyruhában.)

A hívőket hergelő külsőségek azonban megmaradtak, bár a borítón pózoló főnökasszony a III. albumon megmutatott bájait szemérmesen eltakarja – naná, hiszen egy férjezett asszonyhoz nem illik a frivol magamutogatás, még ha az ördöggel cimborál is (hiába, a polgárpukkasztás annyira ósdi magatartásformává vált, hogy a globalizált világban a vörös dögnek is ciki) –, ráadásul a leírtaknak megfelelően a stílus sem releváns már a boszorkányok szombati fekete miséihez.

A lemezt indító "Fallen Angel" tehát a leírtak szellemében egy echte, a hetvenes évekből táplálkozó zakatolós induló, csak a kötelező pszichedelia hiányzik belőle – emellett azonban olyan, azonnal fülberagadó refrénnel ajándékoz meg, ami aztán egész nap keringhet a fejedben, ezáltal remekül ágyaz meg a korai időkre hajazó riffel indító "At The Mortuary"-nek is. Nos, ha lemezt indító dal egy dallambomba, akkor ez a soron következő darab maga a power-popsláger archetípusa – némi doomos fricskával –, és csak a tapsgép hiányzik belőle, hogy a Slade valamely fiókban maradt "hit" -jének higgyük.

A hangulat ezek után sem változik, hiszen a "Riding Reaper" a maga csavaros gitárszólójával tulajdonképpen egy amolyan hippi himnusz, ami ismét képes vigyort csalni az arcokra – no nem olyat, mint amivel az új horrorfilm, a "Mosolyogj” második része képes a frászt hozni a nézőre –, már ha a szöveget skippelésre kárhoztatod, ugyanakkor az ez után következő fátyolos, nosztalgikus hangulatot keltő, ám valahol a mélyen tényleg kriptahideget idéző "Slow Dance In The Crypt" balladája sem távolodik el a felmondandó rocktörténeti leckétől.

A doom-telítette feeling aztán még a szintén balladisztikus hangvétellel libabőrt okozó "Nothing Left To Lose But My Life"-ban tér vissza, de a cammogó ütemek felett lebegő dallamok sikeresen tompítják a nyugtalanító alaplüktetés szorongást keltő hatását. (Itt jegyezném meg, hogy a hangzásban sikerrel egyesítették a retró recsegős jellegét a modern idők bombasztikus megszólalásával, az ikergitárok felől pedig egy-egy pillanatra NWOBHM "illatot" sodornak a hangjegyek - az alapvető nyersesség pedig sikeresen távolítja el őket az origóként szolgáló Blue Oyster Culttól.)

Végezetül csak annyit, hogy itt bizony sikerült a zenével az alapvető matematikai tételt – a párhuzamosok a végtelenben találkoznak – megcáfolni: a Blues Pills és a Lucifer eltérő ideológiai töltettel, ám ugyanazzal az eszköztárral tudott valami retrósan modern dolgot létrehozni, aminek a végeredménye egy olyan metszéspont, ahol minden olyan rockrajongó örülni tud, aki számára a múlt század hatvanas-hetvenes évei nem a múltat jelentik, hanem magát a jelent.

Garael