Kiadó:
Dark Horse Records/BMG

Honlapok:
www.billyidol.net
facebook.com/BillyIdol

Frankón nem gondoltam volna, hogy az öreg Bálványos Vili még valaha kiad egy nagylemezt. Erre 2014 óta (Kings & Queens Of The Underground) nem volt példa. Gyakorlatilag meg voltam győződve arról, hogy a ráncos (vagy inkább ráncfölvarrott?), hidrogénszőke soft punk Ken baba innentől kezdve következetesen ráállt az EP formátumra, amiből az ucsó (The Cage) három éve jött ki, és nem mellesleg baromi jól sikerült. Ilyen előzmények után minden okom megvolt arra, hogy az új nagylemez híre fölkeltse az érdeklődésemet.

Hát mit mondjak? Az albumot indító, lityi-lötyi, hangzásban elektronyosra vett címadó és azt ezt követő, Avril Lavigne-nal duettben előadott szirupos "77" fölért egy hidegzuhannyal. (Jó, bevallom, elfogult vagyok, mert herótom van Lavigne-tól.) Ha engem kérdeztek, bűn rossz ez a kezdés, ám ha mai tizen-huszonéves fiatalokat, valószínűleg azt mondják, milyen "slay" ez a tata! Szerencsére egy kaján morgás/nyögés után Billy visszakanyarodik ahhoz, amit mindig is magas színvonalon művelt: jönnek egymás után a kommersz-punk/pop rock slágerek, s ezt már a két további duett: a "John Wayne" Alison Mossharttal (The Kills, The Dead Weather) és a "Wildside" Joan Jettel sem akasztja meg.

Gondolom, a vendég énekeshölgyekre azért volt szükség, mert Billy hangja már régen nem az, ami volt, s erről a budapesti koncerten saját fülemmel is meggyőződhettem. Mindazonáltal megjegyzem, hogy a hangmérnökök nagyszerű munkát végeztek, mert így, stúdiókörülmények között sikerült kihozni belőle valami egészen vállalhatót.

Akkor itt, most gyorsan le is tudom a kötelező tirádámat: Steve Stevens a világ egyik legjobb gityósa, technikás, karakteres a játéka, ráadásul kifejezetten jó dalszerző is. Nem értem, hogy miért nem kaphat itt hangsúlyosabb szerepet. Nem gondolok én másra, csak arra, hogy milyen jó lenne, ha a dalok legalább olyan dögösen szólalnának meg, mint élőben. Csak ennyi! Olyan nagy kérés lenne ez? Persze értem én, hogy ez nem róla szól és ez itt egy másik műfaj...

A "Dream Into It" egy túlságosan fiatalosra vett (ezért irritálóan kamaszos) kezdés után szépen megvastagszik, felnőtt hangot üt meg, és képes arra, hogy az aranykorszak színvonalát karistoló dalokkal vigasztalja meg a régi rajongókat. A "Too Much Fun", a "People I Love", a "Gimme The Weight" és a klipes "Still Dancing" kifejezetten erős dalai a negyvenegynéhány éves karriernek. Az öreg még mindig táncol, és jól táncol, mint ahogy mi is, amikor meghalljuk ezeket a nótákat.

Tartuffe