Kiadó:
H-Music

Honlap:
dalriada.hmusic.hu

Nem, a Barbaro nem azért volt egy magasabb rendű művészet megvalósítója, mert ügyesebben integrálták a zenéjükbe a balkáni elemeket is tartalmazó folk hatásokat, hanem a "fúziót" megalapozó zenei stílusuk, a progresszív – és néha jazzbe átnyúló – rock, valamint Ciránku Sándor egyéni gitárjátéka miatt. Ugyanakkor a progresszív rock jellegzetességeinél és a balkáni népzene sajátosságainál fogva nem barangoltak át a könnyedebb, jobban befogadható, hibásan lakodalmasnak tartott népzenei elemek tárházába, így munkásságukban hiába is keressük a legényes, szapora vagy az egyéb, életigenlő, örömöt kifejező  népi tartalmat: az általuk játszott progresszív ritmusokra egyébként is nehéz lenne csárdást táncolni, és kötve hiszem, hogy annak idején a fonókban a Barbaro gitárszólóinak dallamára énekelni támadt volna kedvük a fiúknak és a lányoknak.

Ezzel a pár megállapítással szeretném is elejét venni annak a lesajnáló hozzáállásnak, ami a Dalriada által játszott stílus kivált az "értő közönségből" – el kell fogadni, hogy az általuk játszott alap metal műfaj nem a fondorlatos zenei megoldások színtere, ami teremthet esztétikai különbséget, de csak annyit, amennyi a progresszív rock és a heavy metal között létezik (létezik?).

Négy éve jelent meg a soproni folkbrigád utolsó anyaga, és az eredményt tekintve azt mondom – megérte a pihenés. Az igaz, hogy az Európa-hírű Fajkusz banda már csak vendégként szerepel az albumon – ami ennek következtében (is) szokatlanul metalos-riffelős lett –, de talán éppen ezért megsüvegelendő az autentikus népi hangszerek nélküli létrehozott népzenei világ, ami az "alátámasztó stílustól" függetlenül tökéletesen tükrözi a magyar folk "búját-baját", azokat a jellegzetes zenei fordulatokat, amiket hallván minden magyar ember azonnal felismeri, hogy itt bizony az "anyaföld daláról" van szó.

E teljes értékű elkötelezettség mellett a zenekar képes egy-két villantással jelezni, hogy mennyire otthon vannak a muzikális "másvilágban" is: hol egy progresszív, hol egy jazzes zongorafutammal, esetleg a szövegi történések hangulatát tökéletesen leképező doom riffel (igen, jól olvastad) úgy illesztenek első hallásra abszolút nem integrálható elemeket egymásba, hogy aztán a hallgató az állát keresse a földön a csodálkozástól – már ha egyáltalán észreveszi a tökéletesen egybeforrasztott hangulati elemek különböző eredetforrását.

A "Magvető" mindezeknek köszönhetően talán a zenekar második legjobb albuma – a prímet természetesen az Arany-album viszi –, és rövidsége ellenére, vagy talán éppen azért, egy olyan slágergyűjtemény, amely tökéletesen veszi sorra a magyar népzene jellegzetes toposzait (igen, a mulatóst is, ami több kritikai oldalon – tévesen – értéknegáló jelzőként jelenik meg, holott a "kivilágos kivirradtig" szórakozás az idő múlásával változó formában, de jelen életünknek is a szerves része. (Bár a magyar néplélek Mohács óta hajlamos a panaszos önsajnálatra).

Végezetül nem fejezhetem be az ismertetőt a gitárjáték fejlődésének említése nélkül: jóllehet a meghívott vendégek, Kovács Gergely és Cserfalvi Zoltán minden bizonnyal sokat tettek azért, hogy a szólók tekintetében is megsüvegelendő legyen a teljesítmény, a tökéletes hangzás mellett úgy gondolom, ha már folkmetalról beszélünk, igenis legyen értékelési szempont az instrumentális teljesítmény. Ebben a tekintetben pedig, mint minden másban, a Magvető csillagos ötöst érdemel.

Garael