Kiadó:
Frontiers Music

Honlapok:
www.johncorabi.com
facebook.com/JohnCorabiMusic

John Corabi szerethető figura. Ezen egyszerű megállapítás azonban rendkívül ritka az olyan tehetségeknél, akik sosem tudták befutni azt a karrierívet, amire képességeik predesztinálták volna őket, sőt, a csúcs kapujában olyan dördüléssel csapódott be előttük az ajtó, hogy azt még a "Piszkos Pillanatok a Heavy Metal és Hard Rock Nagy Történelemkönyvében" írója is meghallotta, megköszönve, hogy újabb terjedelmes fejezetet nyithat az emberi gyarlóság zenébe oltott példájaként.

Mert Corabi  hiába énekelte fel annak idején a  legjobb legtökösebb, legkeményebb Mötley Crüe albumot, hiába szerzett ezzel világméretű hírnevet, ha a közönségnek nem volt füle hozzá, hogy megfelelően értékelje a szinte stílusfordulatnak is beillő, majdhogynem tökéletesnek mondható lemezt,  emellett Corabi – talán éppen szerénységénél fogva – nem tudott versenyre kelni az ordító karizmával (vagy megosztó kivagyisággal) és ripacskodásba forduló színpadi jelenléttel rendelkező elődjével.

Az elbocsájtó szép üzenet aztán minden volt, csak nem szép, de ezt annyian megírták már, hogy a példázatok és elemzések elolvasása több időt venne igénybe, mint amennyit Corabi a Mötley Crüe soraiban töltött. A sors azonban nem engedte végképp az ismeretlenségbe süllyedni az énekest, és késői ajándékként kínálta fel a lehetőséget a The Dead Daisies soraiban – ebbéli szereplése pedig oldalunkon is részletesen dokumentált, így aki nem hisz saját fülének, az írásban is megfelelő lenyomatát fedezheti fel a tehetség újbóli és újbóli előretörésének.

Nem gondoltam volna, hogy az énekes a Százszorszépek virágzásának szünetében szólóalbum megírására adja fejét – egyrészt azért, mert nem egy extrovertált személyiség, másrészt mert..., mert csak. Persze belegondolva a fennálló helyzetbe, nincs is miért csodálkozni a zenei kinyilatkoztatáson – vagy inkább memoáron –, hiszen Corabi mély érzésű ember, aki talán még eddig sem találta meg azt a világot, amiben teljesen jól érzi magát, így ennek függvényében – mivel mint írtam, különös tehetségű zenész – saját maga teremtette meg személyiségének zenei univerzumát. Az pedig, hogy annak egyes elemeit nem biztos, hogy kedvelem, nem színvonal, hanem ízlésbeli kategória. De kezdjük az elején.

Bevallom, lelkem mélyén valami "szutykos" heavy bluesban reménykedtem, aztán megpillantva a borítót a maga napsugaras jelképeivel és trippes hangulatával, leginkább egy pszichedéliába hajló, hippi-hangulatú hard rock anyagra tippeltem – abból, hogy egyik sem jött be, levonhattam a következtetést, hogy én sem lennék jó választás Dan Brown újabb regényében a főhős szerepére. Az új anyag ugyanis elég messze áll attól, amiben reménykedtem, illetve attól, amit eddig Corabi csinált – az viszont igaz, hogy személyes jellegénél fogva nem kikövetkezhetetlen stílusban íródtak a dalok. A lemez persze nem metal, de még nem is hard rock, inkább a hetvenes évek hangulatában íródott, déli ízekkel, némi blues lenyomattal rendelkező rock/pop dalok gyűjteménye, melyek tökéletesen vetítik elénk az énekes világszemléletét és lelkének lényegi részét. (A meghívott vendégek viszont elismert zenészek a "szakmában": Marti Frederiksen gitárok, zongora és egyéb ütős hangszerek; Evan Frederiksen dob, basszus, B3 orgona, gitár, mandolin; Richard Fortus gitár; Paul Taylor zongora, orgona, klarinét; Charlie Starr gitárszólók); ezen hangszerelési sokszínűségen is látszik, hogy Corabi nem a "súlyos, elektromos hangzással" próbálta  személyiségének többoldalúságát elénk tárni, a hangszerek gazdag tárházának kiaknázása pedig kétségtelenül tovább árnyalja a főszereplő világszemléletét, mentális-pszichés attitűdjeit.

Nem véletlen hát az album borítójának tarot kártyát idéző kialakítása: a XIX-es számot magába foglaló nap örömöt, boldogságot jelent, emellett minden további szimbólum némi spirituális érzetet közvetít – már ha vevők vagyunk ezek fogadására. A jókedv tehát már szimbolikájában is adott, nem véletlen hát, hogy a zenei anyag dalainak is ez az érzés a fő mozgatórugója, hallgasd csak meg a nyitó album címadót, ha nem érted a szöveget, a hangulat akkor is nyilvánvaló. A már korábban említett déli hatások aztán továbbra sem tűnnek el, bár a második dal már egy, a blues/gospel  stílusában íródott, első hallgatásra is a fülbe kitörölhetetlen refrént ültető darab – jóllehet, annyi benne a rock, mint választási vereségben a győzelmi diadal. Aki tehát túl tudja tenni magát, hogy harmadikként egy csont light-country következik – természetesen mézédes refrénnel – , és továbbra sem fog találkozni veretes hard rock megnyilvánulással, az minden bizonnyal kedvtelve fogja hallgatni a dalokat. (Ha beleizzadva, erőlködve kellene valamilyen analógiát találni azok részére, akik szerint viszont ez a fajta hangvétel/irányzat reménytelenül távol esik attól, amit a rockerek többsége preferál, akkor a Cinderellát vagy néhány elemében az Aerosmith kevésbé ”vad” megnyilvánulásait említeném.)

Persze az olyan dalok, mint a pumpáló, eléggé elhasznált riffel boldogító "1969" – aminek címét látva rögtön megérti a hallgató, miért a vintage ütemezés –, vagy a már említett Aerosmith-féle érzést közvetítő "Good To Be Back Here Again" sokak számára már túlontúl édeskés, és "reménytelenül pop" lehet, ha azonban vevő vagy a nem szokványos hangszereket is felvonultató, organikus hangzású, a leírtakon kívül némi soult is tartalmazó személyes, örömteli zenei megnyilvánulásra, nyugodtan tehetsz egy próbát – sírva még akkor sem fogsz fakadni, ha Corabit ezek után a terem azonnali elhagyására szólítanád fel. Még szerencse, hogy a zenében nem kötelező annyira komolyan venni az elköteleződést, és a stílusok teremtette falak már rég nem határokkal, hanem iránytáblákkal szolgálnak.

Garael

Kiadó:
Bad Records

Honlapok:
www.bryanadams.com
facebook.com/bryanadamsofficial

Ez amolyan meglepi csemege olyan Bryan Adams rajongóknak, akik a zeneipar és a zenehallgatási szokások gyökeres átalakulása ellenére még mindig nagyra becsülik a fizikai hanghordozókat. Igazából nem vadi új albumról van szó, hiszen a kifejezetten jól sikerült, régi időket idéző címadót leszámítva olyan dalok sorjáznak rajta, amelyek eddig csak válogatásalbumokon, spéci kiadások bónusz dalaiként, kislemezes (ún. B-oldalas) szerzeményekként voltak - nem könnyen - elérhetők.

Ezeket a nótákat így, egyben eddig csak a tavalyi "Roll With The Punches" limitált kiadású "deluxe box set" egyik CD-jén hallhattuk. A jelenlegi formában való megjelenésük apropója az ún. "Record Store Day". A közel két évtizede az Amerikai Egyesült Államokból indult kezdeményezéshez rengeteg ország (köztük 2010-ben Magyarország is) csatlakozott, és a világszerte kb. 1400 üzlet részvételével zajló esemény mára a hazai zenerajongók körében is hagyománnyá vált. A "Record Store Day" célja, hogy fölhívja a figyelmet a független lemezboltok kulturális szerepére, és támogassa fönnmaradásukat a zeneipari válság és a streaming szolgáltatások világában. Idén április 18-án ismét eljött a nap, amikor a fizikai hanghordozók és a független lemezboltok kerülhettek a figyelem középpontjába. Erre világszerte speciális kiadványokkal készülnek a kiadók és előadók, köztük most Bryan Adams, aki ezzel a gyűjteményes és hiánypótló albummal kívánt kedveskedni a fanoknak.

A megjelenés körülményei miatt és a kiadvány természetéből fakadóan irracionális lenne friss, ropogós, ütőképes dalok tömkelegét számonkérni rajta. Mint mondottam, a "Tough Town" (mint egyetlen új nóta) kifejezetten jól sikerült darab. Remélem, a következő albumra nézve trendteremtő, igazodási pontot jelentő szerzeménnyel van dolgunk. A többi olyan amilyen; nyilván nem véletlen, hogy ezek korábban nem kaptak helyet a soralbumokon.

A két utolsó, dobgépes számot pl. nem is tudom végighallgatni, de a "You're Awesome" (az "Office Race" című bugyuta filmből), a "Tonight In Babylon" (eredetileg egy tánczenés koprodukció a Loverush UK-val - szerencsére alaposan áthangszerelve!) vagy a "The Best Of Me" (egy korábbi válogatáslemez címadója) egyáltalán nem abortív próbálkozások. Egyáltalán nem kötelező, de szép gesztus, na!

Tartuffe

Honlapok:
www.beat-zimmermann.com
facebook.com/Zimi67

Ez még az amúgy nagyon finom rostámon sem akadt volna föl, ha nem látom meg teljesen véletlenül egy hirdetésben, hogy Michael Sadler (Saga) énekel és Todd Sucherman (Styx) dobol a lemezen. Mindkettő legenda a prog-rock világában (és nem csak az én szememben), így nem volt kérdés, hogy bele kell kagylóznom ebbe a hihetetlenül idétlen név alatt futó anyagba.

Kellett némi utánajárás, hogy kiderüljön, a projekt mögött egy Beat Zimmermann nevű svájci billentyűs, zeneszerző és producer áll, akiről persze még sohasem hallottam korábban. Zimmermann hosszú évek óta dédelgetett álma volt, hogy összetákol egy saját szerzeményekből álló nagylemezt, de a megvalósulás hosszú évekig váratott magára. A demókat saját maga énekelte föl, de annyira elégedetlen volt az eredménnyel, hogy mindez elfekvőben maradt mindaddig, amíg meg nem sikerült fűznie Michael Sadlert.

Mint tudjuk, Sadler 2024 szeptemberében bejelentette, hogy a rák egy kezelhetetlen és gyógyíthatatlan formáját diagnosztizálták nála. Mivel ezt az albumot még pont ebben az időszakban, 2024-ben rögzítették, akkoriban nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy ez lesz Sadler "hattyúdala". Szerencsére az óta egy sikeres műtéten követően Sadler egészsége stabilizálódott valamelyest, így nemcsak a fiával, Serennel alapított egy új bandát, a Serengazert, de még a Saga is bejelentett pár koncertet a 2026-os évre.

Sadler és Sucherman mellett két olyan svájci muzsikust találunk a csapatban: a horvát születésű Zlatko Perica gitárost és René Maurer bőgőst, akik egykor a nagynevű Los Angeles-i Musician’s Institute diákjai voltak. Az MI – a bostoni Berklee School of Music mellett – nemcsak az USA, de a világ legjobb modern zenei felsőoktatásának fellegvára. Így aztán végképp nem mondhatja senki, hogy Zimmermann nyeretlen serdülőkre bízta régi álmának megvalósítását. Nem mellesleg a hangzás is nagyon rendben van, ezért Eike Freese és Danny Meissner feleltek a hamburgi Chameleon Studiosban.

Sadler miatt kézenfekvő a Sagával való összehasonlítás, s ezzel nem is lő mellé nagyon a kritikus hallgató. Mindazonáltal az "Egyszarvú esernyők" kevésbé progresszívak, inkább a Toto-féle intelligens pop-rock környékén kell keresnünk a rokonságot, annak is elsősorban a '80-as évekre jellemző hozzáállásában. Akadnak itt ugyanis tetszetős gitár- és billentyűszólók, négyszólamú kórusok, minden mi szem-szájnak ingere. Ezért elsősorban azoknak ajánlom az albumot, akiknél a Toto "hiátusa" miatt már jelentkeznek az elvonási tünetek. Azért megjegyzem, hogy itt dalszerzés szintjén közel sem kapjuk meg ugyanazt a színvonalat, jóllehet pl. a menő, jazzes gitárszólóval díszített "The Glass Wall" vagy a lírikus hangvételű "Open Road" egészen pofás darabok.

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories Recordings

Honlapok:
www.matteomancuso.net
matteomancuso.bandcamp.com
facebook.com/matteomancusoofficial

Matteo Mancuso... nekem a név puszta említésére elindul a zenei nyálelválasztásom, míg a legtöbb ember csak néz bambán: Man...kicsoda? A helyzet az, hogy én is csak azért ismerem ezt a fiatal palermói szupertehetséget, mert rendszeres nézője, sőt elkötelezett rajongója vagyok Rick Beato muzsikus/producer/zenepedagógus youtube csatornájának. Beato már évekkel ezelőtt fölfigyelt rá, és többször készített vele interjút (ITT és ITT). Mancuso ezen a csatornán mondta ki a nagy igazságot: ma már nem elég ha valaki nagyszerű zenész, egyszersmind ún. tartalomgyártónak (content creator) is lennie kell (itt természetesen a közösségi média különböző platformjaira gondolt), máskülönben esélye sincs ismertségre szert tenni...

A kölyökképű Mancuso idén lesz 30 éves, és 10 éves korában vette kezébe először a gitárt ugyancsak gitáros és zenei producer apja hatására. Mivel az öreg (Vincenzo) imádta a klasszikusokat, erősködött, hogy a fiának ujjal kell pengetnie, s ezt a sajátos stílust a szicíliai gitárfenomén máig meg is őrizte. A youtube-on már egy ideje posztol saját muzsikákat, de hivatalosan tavaly jelent meg az első nagylemeze (Journey), amiről akartam is írni valamikor, de azután a folytatás megjelenésével hasznosabbnak ítéltem a friss anyag recenzióját. Annál is inkább, mert ezt az albumot érettebbnek, erősebbnek, professzionálisabban "producereltnek" érzem.

Mancuso zenésztársai - a debütációhoz hasonlóan - Riccardo Oliva bőgős és Gianluca Pellerito dobos. Az utóbbiról - fölkészültsége maximális elismerése mellett - az a véleményem, hogy "verhetné" egy kicsit izgalmasabban (mint pl. a "The Chicken" végén). Persze lehet, hogy a zenei koncepció része az, hogy nincsenek ritmikailag túldíszítve a dalok. A talján zenésztársak mellett akadnak neves vendégek is: Steve Vai gitáron (Solar Wind), Antoine Boyer ugyancsak gitáron (Isla Feliz) és Valeriy Stepanov szintin (The Chicken).

Mancusót leginkább fúziós muzsikusnak mondanám, akiben egyszerre tetten érhető a nagy shredderek, pl. Steve Vai, Paul Gilbert és Eric Johnson, valamint a jazz nagykutyák: Allan Holdsworth, Pat Metheny és Al Di Meola hatásai. Ehhez keveredik némi klasszikus/akusztikus érdeklődés és a sajátos pengetési technikájából fakadó jellegzetes hangzás. Nekem tipikusan az olyan jazz rock darabok tetszenek, mint a Steve Vaijal játszott "Solar Wind" és a Valeriy Stepanov billentyűszólójával földobott "The Chicken", valamint a klasszikus gitárt ízlésesen hasznosító "Fire In Harmony", "Isla Feliz" és "In The Morning Light", de nagyon ül az Eric Johnsont idéző "Black Centurion" is.

Technikájában elképesztően kifinomult, ízlésében kifogástalan, arányérzékében megkérdőjelezhetetlen az a játék, amit a lemezen hallunk. Mancusót relatív ismeretlensége és lassan ugyancsak relatív fiatalsága ellenére a legnagyobbakkal kell egy lapon emlegetnünk. Ha ezzel a recenzióval akár két embert sikerül "ráállítanom" erre a kivételes muzsikusra, már nem fáradtam hiába...

Tartuffe

Kiadó:
Metal Department Records

Honlapok:
www.gusgofficial.com
facebook.com/officialgusg

Szinte hihetetlen, hogy Gus G. legutóbbi szólólemezéről (Quantum Leap, 2021) nem született nálunk recenzió, pedig többször is ellenőriztem, a hír igaz... A másik dolog, amin igen nehéz túllépnem, hogy Szaloniki szülötte, Konstantinos Karamitroudis (alias Gus G.) már 46. éves, így aligha mondhatjuk őt többé a metál egyik legígéretesebb fiatal gitárosának. Velünk együtt ő is megöregedett (mi egy kicsit korábban).

Legutóbb a Firewind kötelékében találkoztunk vele egy olyan lemez apropóján (Stand United, 2024), amely a (borítót leszámítva) nem volt rossz, de messze a klasszikusok mögött kullogott. Azóta (pontosabban tavaly november óta) Herbie Langhans már nem tagja az együttesnek, helyette újra Henning Basse az énekes - ami nekem speciel elég lesújtó hír.

Nem tudom, hogy mi értelme van a Firewind mellett a szólóalbumokat is erőltetni, főleg úgy, hogy a Firewind gyakorlatilag Gus G. maga, csak éppen máshogy címkézve. Erre sokan azt mondják, hogy a szólóalbumok kevésbé metálosak, valamivel dallamorientáltabbak, de én ezt nem föltétlenül látom igazolva. Először is, mert nagyrészt (jelen esetben kb. fele arányban) instrumentálisak, másrészt, mert pl. a "Dancing With Death" (Matt Barlow szőrös énekével) igazi fém-szívű csűrdöngölés. Jó, a végére akad itt egy érzelmes líra is (Closure), de azért a számok többsége simán szerepelhetne egy Firewind lemezen is.

A 10 számból álló, bő 38 perces "Steel Burner"-t - ha lehet hinni a promószövegeknek - gyakorlatilag Gus G. játszotta föl egyedül, beleértve a dobokat is! Mindig is tudtuk, hogy kivételesen tehetséges muzsikus (azért Ozzy mellé nem kerül be akárki!), de ez még így is mellbevágó teljesítmény. Ráadásul elképesztő nagyot dörren a lemez - persze modernül, kompresszáltan, de etalon értékű hangzással.

A vendégénekesek között ezúttal megtaláljuk (a már említett Matt Barlow mellett) Doro Pesch-t, a jolly jokerré avanzsált Ronnie Romerót (őt mennyivel szívesebben látnám a Firewindben, mint Bassét - főleg a "My Premonition"-ben hallható előadása alapján!) és a "nyugdíjas" Jorn Lande balkézről született "gyermekét", Dino Jelusicot. Egy kicsit úgy érzem, hogy az énekes szerzemények dallamvezetése nem mindig adja meg a vendégeknek a lehetőséget a "villantásra". Különösen igaz ez a Jelusic által fölénekelt "No One Has To know"-ra. Mindezzel együtt a gitárrajongók mindent megkapnak ezen a rövidke alkotáson, amit egy Gus G. kaliberű gitárfenoméntől el lehet várni.

Tartuffe

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.metalchurchofficial.com
facebook.com/officialmetalchurch

Áldom azt a napot, amikor megvettem a jegyeket a Metal Church pozsonyi fellépésére! Mindig is Mike Howe-val szerettem volna látni őket élőben, az, hogy erre az énekes tragikus halála előtt nem sokkal került sor, csak még szürreálisabbá teszi az élményt. Igen, nekem vele volt ikonikus ez a banda, persze a David Wayne-nel készült három albumot is szeretem, különösen az elsőt, ami nemes egyszerűséggel a földbe döngölt viszonylag kezdő metalosként.

A zeneileg legjobb korszakuk mindazonáltal Howe-hoz kötődik; a "Blessing…" és a "The Human Factor" is kötelező darabok egy magára valamit adó rocker számára. Érdekes, hogy Vanderhoof ekkor ugyan hivatalosan nem volt a banda tagja, turnéra nem is ment velük, de a számokat nagyrészt ketten írták Mike-kal. A csapatban azóta számtalan át- és újjáalakulás zajlott le, az egyetlen biztos pont Kurdt, a Church az ő projektje maradt.

Most éppen megint újra-varrta az egészet, méghozzá nem is nyeretlen kétévesekkel megspékelve, csupa ismert arc bazsevál a "Vanderhoof zenekar" háza táján (Ken Mary, Dave Eleffson, Brian Allen), és itt van még Rick Van Zandt gitáros is, aki azért elég régóta harcol már hősünkkel vállvetve, némi folytonosságot megtestesítve ezáltal. A névsorból kiindulva az új lemez lehetne egészen bika; bizonyos értelemben az is (van lendület és zenei kompetencia), másrészt viszont magán viseli a sebtében összetákolt szupergrupok összes betegségét is.

Ami valójában egy: a dalok nem elég erősek, legfőképpen a könnyen memorizálható énektémák és refrének hiánya föltűnő. A riffek még csak-csak, hiszen 46 éve ugyanaz írja őket, de a vokális témák terén magára maradt Kurdt barátunk, Allen nem bizonyult méltó társnak hozzá dalszerzésben. De ha jobban belegondolok, még a gitártémák is megfáradtak, sablonosak kissé, két nóta van talán, ami hozza azt a metácsörcsös fineszt, amit én elvárok tőlük (pl. Deep Cover Shakedown).

Legutóbb azt írtam, Howe halála után logikus volt egy dühös, gyakran thrashbe hajló album. Itt sem fogták vissza magukat tempók tekintetében, és amikor Allen a gyors témákra a ráspolyos énektémáit hozza, akkor az egész határozottan az Overkillre hajaz. A hisztérikusabb, magasabb vokális megoldásoknál pedig a Helstar és a Sanctuary is beugorhat a hallgatónak. Nem rossz referenciák, már csak a Metal Church hiányzik. Persze, tudom, ez már nem az a zenekar, az én egyéni szoc. problémám, hogy ugyanazt várom tőlük most is, amit ’89-ben szerettem.

Simán jóra lehet hallgatni amúgy – erős refrének hiányában is – ezt a dalcsokrot, mert ezek az arcok nem fekáliával gurigáznak, nagyon rosszat képtelenek összehozni. De azért én maradok a klasszikusoknál. Ha másra nem is, arra jó volt ez a lemez, hogy újra elővegyem az első négyet, és hogy ismét megállapítsam, milyen jók voltak azok. Élőben azért simán megnézném őket ezzel a felállással egy jó kis – régi nótákkal telepakolt – setlisttel.

Kotta

Kiadó:
Sanctuary

Honlap:
facebook.com/tonyiommi

De kezdjük az elején! Illetve ne is, inkább az elejének az elején, úgyhogy ugorjunk kicsit vissza az időben! Dio távozását követően a csapat történetét mintha a weimari köztársaság egyik szélsőliberális klubjában írták volna, ahol kakofóniába illően szólnak a rézfúvósok, a táncosok pedig abszinttal és amfetaminnal feltöltve ropják a táncukat félig extázisban, félig bódultan, és még az sem zavarja őket, ha néha összeakad a lábuk – a szürrealitásba menekülők pedig hamis világot teremtve érzik, hogy valami rettenetes következik, megállíthatatlanul és a világot lángba borítva. Még szerencse, hogy ez utóbbi már Iommiék esetében a való világ, ahol a zűrzavart nem a világégés, hanem egy új értékteremtő zenei koprodukció kialakulása váltja fel.

No jó, lehet, hogy kicsit túloztam, hiszen a kritika tárgyának egyik előzményét jelentő, a Ian Gillannel készült "Born Again" című album tulajdonképpen jól sikerült… volna, ha a hangzás nem vágja agyon a zenei minőséget, ugyanakkor a kissé kesze-kusza koncepció paradox módon vitathatatlanul hatásául szolgált néhány akkoriban induló, majd szupersztárrá kinövő együttes későbbi munkásságának, emellett Iommi az Iommi, Gillan pedig még koncerteken is hozni tudta a legendás sikolyokkal tarkított zenei akrobatamutatványait, csúcsformáját mutatva a hard rock énekesek bebetonozott etalonjának.

Iommi pedig döntött: az angolosan távozó Gillan után úgy gondolta, nem fogja a Black Sabbath névhez kötődő, akkorra már branddé terebélyesedő hírnevet kockáztatni, és három énekessel elkészíti saját szólóalbumát. Itt jött aztán a képbe a Deep Purple másik legendája, a kokainmámoros korszakát élő Hughes, aki, mint tudjuk, képes rátelepedni mindenre, amiben részt vállal – kivéve Iommit. Annyit azonban sikerült elérnie, hogy a triász terve kukába kerüljön, a névhasználattal kapcsolatos komédia hatásaként aztán az önmagának is ellentmondó "Black Sabbath featuring Tony Iommi" márkanév alatt megjelent a "Seventh Star". Maga a lemezanyag nem lett rossz – hard rockkos hangulatával inkább az első Dio-féle korszakhoz köthető –, ám Hughes verekedésből származó arccsonttörése, kiszámíthatatlan viselkedése és kábszeres túlkapásai enyhén szólva sem erősítették meg az erre a hangzásra még éretlen közönség fülében furcsának ható, az Iommi-féle komor riffelésre ráhajlítgató, soulos megközelítést – az, hogy ez az elegy ennek ellenére is mennyire tud működni, jelen kritika tárgya, és a később a heavy metal történelem egyik csúcsalkotása, Iommi és Hughes "Fused" című lemeze a prémium szintű bizonyíték. De be is fejezem itt a történetmesélést, aki részleteiben is kíváncsi ezen időszak dokumentálására, az olvassa el a Shockmagazin perfekt írásait, melyeket sem kiegészíteni, sem felülmúlni nem lehet – ebből eredően én sem kívánok egy eleve vesztes meccset kezdeni, mert abból csak öngólos vereség következne.

A kooperáció tehát rosszul sült el, ám Iommi a buktát (nem lekvárosat, inkább akkor mákosat, tudjátok, azt az ópiátosat) eredményező együttműködésben meglátta a lehetőséget: egy olyan lemezt összehozni, ami egyszerre tartalmazza a Sabbath doom felé kacsingató riffelését és a Glenn-féle jellegzetes, groove-os, soulos, hajlítgatásokkal teli súlyos, heavy/blues rockra jellemző dallamvilágot.

A gitáros azonban a történtek fényében óvatosabb volt, és az 1996-ban, Coventryben és Birminghamben rögzítettek dalokat, melyek nagy részét a DEP stúdióban rögzítették – innen a cím – nem végleges albumnak tervezte, hanem egy olyan zenei "felderítésnek”, ami bebizonyíthatja a projekt életképességét. Az eredmény aztán – jóllehet, a megjelenéséig nyolc évet kellett várni, ráadásul újra felvett dobokkal – már 1998-ban is hallható volt, mégsem jelent meg. Ennek okait lehet boncolgatni: az akkori zenei közhangulat, a demónak, kísérletnek induló státusz, a Black Sabbath újra aktivizálódása olyan faktorokat integráltak ebbe a zenei egyenletbe, melyek a "publikálást" sikeresen halasztották el – és talán jól is van ez így, hiszen a 2004-es verzió nyers hangzásával, reanimált dobjaival, és a Sabbath ismételt felfedezésével már egy olyan közönséggel találkozott, akik az extrém stílusok előretörésével már semmin nem tudtak meglepődni, sőt annak ellenkezőjén sem. Azt persze hozzá kell tenni, hogy Iommi és Hughes látszólag összeegyeztethetetlen zenei világa jin és jang módjára egészítik ki egymást, aki szerint ez nem így van, az vagy süket, vagy nem hisz a kínai univerzizmusban, és utóbbi esete még csak-csak megbocsájtható, az előbbi azonban végzetes hiba a metal fém uralta dimenzióiban.

Mivel elsősorban az általam is az egyik legjobb metal albumnak tartott "Fused"-tól indultam ki, a "The 1996 DEP Sessions" nyitószámának kezdése kissé összezavart: a jellegzetesen hideglelős Iomi riff a Black Sabbath legmorózusabb időszakát idézi, ami rendben is van, hiszen olyan agyba betonozó gitár-ritmikával találkozunk, aminek az egyszeri doomster úgy örül, mint a képviselő, ha saját magáról szavazhat, viszont Hughes Ozzy módjára szinte csak rákántál a gitárharmóniára, ez pedig a hallgatók 99 százalékánál biztos, hogy nem találkozik az elvárásokkal. A monotonitás azonban csak egy jól sikerült csel, amit aztán a berobbanó refrén küld el Kukutyinba, mi pedig elégedetten dőlhetünk hátra, hogy igen, ez az, amit vártunk. A hangzáson persze hallatszik, hogy nem stúdiókész anyagot kapunk, azonban a végtelenségig széttorzított gitár és a dohogó dob még illik is a zabolátlan dalok jellegéhez; így lesz kerek egész az a zenei vízió, amit nem is kell továbbfejleszteni, mert önmagában is értelmezhető, élvezhető és viszonyítási pontot teremtő.

A "From Another World" aztán már teljes teret enged Hughesnak – így válik talán az egyik legszebb wannabe power lírává, ami kiszaladt a Sabbath lelkéből, az akusztikus és elektronikus alapozás, az énekes jellegzetes dallamai és Iommi szinte latinos gitár/ecsetvonásai úgy hatolnak a hallgató lelkébe, mint egy gyönyörű pirkadat nyáron, aminek csöndjét csak a dal töri meg. A folytatás aztán visszaránt a földre – egy újabb, végtelenségig ismételgetett egyszerű, de a hangzás folytán acélkemény riff képében, Hughes azonban  itt már minden szabadságfokával látja el alkotói szerepét, a gitár az afrikai törzsi ütemeket idéző darabolása felett úszó, hajlítgatásokkal teli dallamok tökéletes ellenpontként emelik ki a dalt a proto-doom-sztenderdekből – perfekt!

A "Don't Drag The River" alapja valahol a Tomy Martinos korszak valamelyik csodájában keresendő, ám Hughes annyira más karakterrel bír, mint Martin, hogy a hasonlóság csak meglegyinti a lelket, de nem válik tudatos észleléssé. Elmélkedő, kissé pszichedelikus hangvételével a "Fine" az egyik kedvencem, amibe egy kis "The Cult"-ot is belehallok, bár lehet, hogy csak az én fülem közvetíti az analógiát az egész világon, de hát mire való a művészet, ha nem arra, hogy mindenki a saját lelkének megfelelően értelmezze az alkotás lényegét?

A doom fanatikusok aztán a "Time Is The Healer"-ben ismét megkapják a maguk kedvenc adagját, a vontatott, gyomorból felböfögött riffek között ott találjuk a horrorfilm-zenék kedvenc hangsorát is, talán ez az egyetlen dal, ahol Hughesnak nem sikerül "akaratát érvényesíteni", és a főszerep végig a gitáré marad. Búcsúzásként aztán az énekes  mindent bepótolhat: a csendes, befelé forduló hangnemet Iommi sem töri meg a hangulatot darabokra vágó, mindent uraló riffekkel, inkább a háttérben maradva, csak néhány pillanatban jelezve a jelenlétet ad teret Glenn szinte szentimentalizmusba hajló elképzeléseinek.

A lemez – bár érződik rajta, hogy nem készült el teljesen, és ez a "Fused"-dal való összehasonlításkor lesz nyilvánvaló – így is teljes egészet alkot, még akkor is, ha nem egységes koncepció mentén készült: a felerősödő blues hatások, a néha a Sabbath-ot, néha a Deep Purple-t és néha az amerikai rockot idéző megvalósítási elemeivel mégsem egy széteső, darabokból összefércelt ötlethalmazt mutat, hanem egy sokszínű érzelmi-zenei világot, ami két, alapvetően más dimenziókban gondolkodó művész kooperációjából született, de nem kínnal, fájdalommal, hanem az újdonság létrejöttének minden örömével. Örüljünk hát mi is, és reménykedjünk még legalább egy következő együttműködésben, mert a kreativitás az utóbbi időkben tanúsítottak szerint nem kopott meg egyik zseninél sem.

Garael

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlinerocks

Igazából a Hardline - amelynek történetét korábban többször ismertettük - manapság két emberről szól. Az egyik Johnny Gioeli, a New York-i olasz csődör, aki még ma is olyanokat tud "nyeríteni", hogy menten rogyadozni kezd a rockerlányok térde, a rockerfiúk keze pedig azonnal a jellegzetes öklös csáppózba lendül. A pasi tényleg az a kategória, akinek majdnem mindegy, hogy mit énekel, egyszerűen annyira lenyűgöző az orgánuma. Évek óta elviszi például a hátán ARP gitármunka tekintetében maximum középszerű lemezeit.

A másik kulcsfigura Alessandro Del Vecchio, univerzális zenész és "bőven termő" komponista, akinek zeneszerzői képességei nélkül a Hardline aligha virágozhatott volna ki másodszorra is. Amikor Del Vecchio otthagyta a Frontiers, több projektet is "vitt magával", köztük - úgy látszik - a Hardline-t, hiszen az előző albummal szemben ez már az Steamhammer/SPV kiadónál jelent meg. Nem tudom, ezt Perugino, a nápolyi zenemogul miként dolgozza föl, de mi nem vesztettünk semmit a kiadóváltással.

A duót most is olasz bérzenészek kísérik, a gitárt már nem Mario Percudani kezeli, hanem Luca Princiotta, akit éppoly kevéssé ismerek, de ezen a szinten a szakmaisághoz, virtuozitáshoz bizony kétség sem férhet. Már nem kell sokat aludni, kb. 2 hét múlva élőben is meggyőződhetünk arról, hogy a csapat mennyire profi, hiszen május 3-án (szombaton) föllépnek az Analog Music Hallban.

A "Shout" kilenc saját szerzemény mellett tartalmaz egy Scorpions földolgozást is (When You Came Into My Life), ami bizonyítja egyrészt, hogy a Scorpions mindig is értett a balladákhoz, másrészt, hogy Gioeli zseniális énekes. A saját dalok nem rosszak, bár kifejezetten slágergyanús nincs köztük, talán a "Candy Love"-ot kivéve. Egyetlen kifogásom, hogy a sok gitársávval szaturálva lett a hangkép. Lehet, hogy túl sok régi lemezt hallgatok mostanság, de hiányoznak a "levegősebb", kevésbé hangos fölvételek. Tudom, tudom... kerülnöm kéne még a látszatát is az "audionácizmusnak"...

Tartuffe

Kiadó:
Battlegod Production

Honlap:
facebook.com/tomorrowsoutlook

A leggyengébb számmal indítani a lemezt - olyan hozzáállás ez, amire a dakoták nagyot csettintve kiáltanának fel; igen, ez aztán kurucos hozzáállás, ám legtöbben inkább a producer nevét keresnék valamelyik pszichiátriai intézet gyengeelméjűként diagnosztizált betegei között, már ha nem menne rögtön el a kedvük az egész album meghallgatásától, pedig higgyétek el nekem, hibát követnének el. (Ráadásul, mint kiderült, a jeles úriember nem más, mint Sascha Paeth, aki úgy látszik, szereti megtréfálni a hallgatóságot, csak az a baj, hogy szar a humora.)

A Tomorrow's Outlook legutóbbi lemezét 2018-ban adta ki, amiről aztán nagy lelkesedéssel írtam is, miután kiderült, hogy a két énekes – Ralf Scheepers és Tony "Siren" Johannessen – mellett a kreatív folyamatokba az a Roy Z is becsatlakozott, akinek nagy része volt Bruce Dickinson és Rob Halford magára találásában, és a Helloween egyik legjobb és legsötétebb albumának, a "The Dark Ride"-nak az elkészítésében.

Jelen etapra azonban a frontemberek közül csak szirén barátunk maradt meg, aki azért mitológiai testvéreivel ellentétben nem nagyon lenne alkalmas kemény, számtalan kalandban edződött férfi hajósok elcsábítására, lévén kinézetre egy nagydarab szőrös viking, bár a hangja olyan, mintha Dickinson kapna még egy hangszálat és fél oktávval megnőne hangjának amúgy sem csekély terjedelme. Az együttes lelke azonban nem Johannessen, hanem a vezető gitáros, Øystein Kvile Hanssen, akinek neoklasszikus indíttatású szólói méltó párját jelentik az énekes prémium minőségű vokális megoldásainak.

De térjünk rá a lemez dalaira, melyeknek eredete valahol az Iron Maiden progresszívebb, szöszmötölős darabjaiban kereshető, olyan epikus, tősgyökeres heavy metal bandákat is figyelembe véve, akik az instant jelleget félredobva a lassú kibontású, időt igénylő témahalmozás hívei, így aztán sláger nincs is a lemezen. Nem, a fiúkra aztán igazán nem mondhatók, hogy hatásvadász megoldásokkal próbálnák a nagyérdemű kegyeit elnyerni, hacsak nem vesszük annak Tony barátunk dobhártyarepesztő vokális kalandozásait a sztratoszféra felé – de hát ez a fajta akrobatika már vagy 15 éve kiment a divatból, hogy aztán néhány extrém stílus ölelje magához, a rajongók örömére, vagy bánatára.

Mindezekből fakadóan a "Black Waves" igazából egy olyan monolit, amiben a szerzemények alig különülnek el egymástól, még sincs olyan érzésünk, hogy az együttes önismétléssel próbálná az ötletek hiányát leplezni. A szerzemények megemésztéséhez ugyan idő kell, és azzal sem vádolhatóak a zenészek, hogy szeretnek játszani a tempókkal, de szirénünk dallamai, és Hanssen szólói egy idő után lebontják az ellenszenv eltántorító falait, és feltárják azokat a kincseskamrákat, melyeknek felfedezéséért, mint írtam, még a hallgatónak is meg kell dolgozni.

Hallgasd csak meg a "Black Hearts and Roses in Snow" galoppozó ütemeire ráúszó dallamokat, majd a két részre osztott gitárszólót, amiben ugyan annyi a modern szellem, mint faltörő koson a ruhának való gyapjú, de a filmművészetből nagyon jól tudjuk, hogy a tradícióknak is megvan a diszkrét bája – ami a csapat esetében nem diszkrét, de legalább tolakodó. A hangzás sajnos az underground sztenderdekhez igazodik, tompa, és kissé kásás is, de egy-két dal után hozzá lehet szokni – a fapados jelleg talán a koncepció része volt, bár nem tudom, miért kellett ehhez egy Paeth szintű producer?

A végére aztán még egy meglepetést robbant dalba a csapat: teljesen stílusidegen módon az Aria "The Still" című szerzeményét dolgozták fel, de úgy, ahogy feldolgozni  érdemes (nem, ez nem a hentestanoncok zenei kurzusa): saját képre formálva olyan plusz értéket adni, ami miatt megéri hozzányúlni az eredeti dalhoz – így hallgathatunk meg egy eddig ismeretlen kvázi "Dickinson szólómunkát", amit talán maga a példakép is hasonló módon oldott volna meg. Türelmesek, hagyománytisztelők előnyben – a Tik-Tokon szocializálódott kíváncsi fiataloknak pedig ajánlom, hallgassák percenkénti bontásban az albumot, csak a gitárszólókat ne vágják darabokra!

Garael

Kiadó:
Theogonia Records

Honlapok:
www. gusdrax.com
facebook.com/gusdraxofficial
bandcamp.com/album/theories-of-imperfection

Olyannyira elkötelezett rajongója vagyok az instrumentális gitárzenéknek, hogy annak idején Satriani, Vai, Yngwie eslő lemeze és a Shrapnel-generáció nélkül talán nem is hatalmasodott volna el rajtam a gyógyíthatatlan rockszenvedély és metálmánia. Ennek ellenére, főleg újabban, a kifejezetten nehézfém tartalmú és progresszív hajlamú instru anyagokat nem kedvelem igazán. Ez alól kevés kivétel van (ilyen pl. a Liquid Tension Experiment vagy Brian Maillard); nekem valahogy a metál vokális műfajként van elraktározva a hippokampuszomban és a halántéklebenyemben.

Ez persze nem jelent semmiféle előítéletet, s ezt bizonyítja az is, hogy kezdettől fogva határozott szimpátiával figyeltem a görög gitárfenomén, Gus Drax, polgári nevén Konstantinos Drahalivas pályafutását. Első instrumentális szólólemeze még 2010-ben jelent meg, írtam is róla. Azóta persze több zenekarban is kipróbálta magát (Black Fate, Suicidal Angels), de a fő csapásirány a saját maga által alapított euro-power együttes, a Sunburst, amelynek 2024-es albumát buzgón dicsértem.

Drax nem siette el a 2010-es debütáció folytatását. A "Theories Of Imperfection" nyolc tételre osztott kb. 43 percnyi játékideje ennek megfelelően sűrű, alaposan átgondolt, koncepciózus teljesítmény, melynek főszereplője a gitáros figyelemre méltó dallamérzéke és káprázatos technikai fölkészültsége. A mellékszereplők sem jelentéktelenek, hiszen George Kollias (pl. Nile) dobol és – a produceri teendők mellett - Bob Katsionis (pl. Firewind) kezeli a billentyűket, de egy szóló erejéig szerepet kap Andy James is (Cosmic Shadow).

Visszakanyarodva az első bekezdésben megfogalmazott kifogásomra, ezen a lemezen is azok a szerzemények tetszenek legkevésbé, amelyek tipikus shredder metál döngölésnek tűnnek (Emotive Resonance, Cosmic Shadow). Egyszerűen jobban ülnek a líraibb tételek (pl. Final Atonement) vagy a dallamosabb, dinamikailag összetettebb számok (mint. pl. a szaxofon szólóktól sem irtózó "Ethereal Horizon").

Ennek ellenére jó kis anyag ez, és jól is szól (utóbbiról a keverésért és maszterelésért felelős Simone Mularoni gondoskodott). Ma már nagyon kevesen kíváncsiak az ilyen zenékre (az én érdeklődésem is alábbhagyott), de bármelyik metál zenekar térdre borulva mondana hálát a Teremtőnek, ha egy ilyen kvalitású szólógitárost (és dalszerzőt) tudhatnának a soraikban.

Tartuffe