Iommi/Hughes: Fused (2005)

Megtaláltam egy kallódó pendrive-on életem első lemezkritikáját, ami egyben belépőt jelentett a Rockinform Magazinhoz is. Íme:

Gyanítom, hogy nem vagyok egyedül az élménnyel, de én a mai napig libabőrös leszek, ha meghallom a "Headless Cross" egyszerűségében is halhatatlan riffjét és a Tony Martin által énekelt kezdő sort; "Look trough the people, and on trough the mist..." - Brrrrrghh!

Szóval ahogy Pavlov kutyájának a csengőről a kaja, nekem az Iommi név hallatán a Dio/Tony Martin időszak Black Sabbath-ja jut azonnal eszembe. Az ekkor lemezre préselt klasszikusok - kevés kivétellel - az erő, érzelem és monumentalitás szinte tökéletes zenei leképezései voltak. A gitáros neve és játéka számomra ezt a háromságot testesíti meg. Kooperáljon tehát Iommi akár a rapper Ice T-vel (vele azért inkább mégse kooperáljon többé!), kezdjen bár szólókarriert Dave Grohl és Billy Idol bevonásával (húha, azért ez sem volt rendben!), én folyamatosan arra vágyom, hogy ezt az ÉRZÉST viszonthallom a lemezein.

Glenn Hughes láthatóan és legfőképpen hallhatóan, jól érzi magát a bőrében. Azt, hogy mennyire absztinens, nem tudom megítélni, de úgy pörög az utóbbi időben, hogy hajlok arra, mára már valóban a zene az egyetlen drog az életében. A két rock ikon együttműködése persze nem minden előzmény nélkül való. A közelmúltban megjelent, de 96-os felvételeket tartalmazó "DEP Sessions" és az akkor még mentálisan leharcolt Hughes-zal felvett – és szerintem egyáltalán nem rossz – "Seventh Star" már mutatta, hogy nem elvetélt ötlet az együttműködésük.

A kiadó szerint Iommi és Hughes ezúttal klasszikust alkotott. No, nézzük! Azt a mindenit, de jól szól a lemez! A nyitó "Dopamine" átlagosnak tűnő dallamvezetésével a szám végére barátkozni kezdek, de ennél még jobbat akarok, mivel érezni bennük a potenciált. Szinte biztosra vettem, a másodikként érkező "Wasted again" már eltalál. Bődület, hogy Hughes mit énekel! A Szakács kolléga által nemes egyszerűséggel "nyavajgásnak" aposztrofált soul-os, funky-s énektechnikáját ezúttal szerencsére hanyagolja. Rock ez kérem, ahogyan az a nagy könyvben írva vagyon. Az meg már szinte parajelenség, hogy Iommi miként tud úgy, alapvetően egyszerű riffeket kiötleni, hogy azok a stúdióból rögtön beköltöznek az örökkévalóságba. (Ezen egyébként a Headless Cross óta gondolkodom.) Végre! A "Resolution Song" olyan misztikusan és monumentálisan kezdődik, hogy beleborzongok. Kár, hogy az "ajjaj"-os refrén kicsit sápadtra sikerül.

Slágerességével szerintem a "Deep Inside A Shell" kicsit kilóg a lemezről. Ha nem röfögne benne végig a Gibson SG, akár Robbie Williams is énekelhetné a nótát. Az persze más kérdés, hogy egy ilyen jellegzetes Iommi szóló elöl britpop/rock körökben fejvesztve menekülnének – de ez legyen az ő bajuk. Nekünk innentől kezdve egyetlen dolgunk van: élvezni a ZENÉT! A hátralévő számokban már nem lehet hibát találni, élvezhetjük a zenészek jutalomjátékát (Kenny Aronoff dobolása pörölyerejű), az pedig valóban varázslat (The Spell) és őrület (I Go Insane), amivel ez a két zseni megkoronázza együttműködésüket a lemez végén. Aki szereti, vagy valaha szerette, amit ők együtt, vagy külön-külön, eddigi pályafutásuk alatt csináltak, annak ezt a két alapvetést hallania kell!

A kiadónak lehet, hogy igaza lesz…

Túrisas

Címkék: lemezkritika