Dionysos Rising

2020.sze.26.
Írta: Dionysos 3 komment

Fish: Weltschmerz (2020)

yyy_28.jpg

Kiadó:
Chocolate Frog Records

Honlapok:
www.fishmusic.scot
facebook.com/derek.dick

Úgy nem jelent meg nálunk soha egyetlen Fish szólóalbumról sem kritika, hogy Kotta és én (sőt, bizonyos értelemben még a progresszív rock által csak nagyon ritkán föltüzelt Túrisas is) a Marillion klassszikus, Fish által meghatározott időszakát etalonnak tartjuk, főleg ami a "Misplaced Childhood" (1985) című remekművet illeti. Közöttünk egyedül Kottának van mentsége, aki egy 2013-as, A38-as koncertről annak idején lelkiismeretesen beszámolt. Meggyőződésem volt, hogy évekkel ezelőtt én is írtam egy lelkes recenziót Fish "Return To Childhood" DVD-jéről, amelyen egy olyan amsterdami koncert fölvételei láthatók, ahol Fish egy az egyben eltolta a "Misplaced Childhood"-ot. Libabőr... kár, hogy 30-40 fontnál kezdődik az ára. Nos, a keresés funkció gyorsan rádöbbentett, hogy annak a cikknek megírását bizony csak álmodtam...

Fish egyébként egy igazi antisztár, nem azért mert kopasz, krumpliorrú, hordóhasú, durva akcentussal beszélő skót, hanem mert soha nem voltak sztárallűrjei. 1988-ban azért hagyta ott a Marilliont, mert hirtelen minden túl nagy lett körülötte; jobban szerette a kis koncerttermeket, a közvetlen kapcsolatot az "emberi léptékű" hallgatósággal. Ráadásul gyűlölte a nagy kiadók által diktált tempót és életstílust, miközben a körülöttük sündörgő öltönyösök az utolsó bőrt is lehúzták róluk. Azt nyilatkozta, hogy nem azért lett muzsikus, hogy celeb legyen és meggazdagodjon (főleg nem azért, hogy mások zsebét teletömje), hanem hogy – miközben azért nincsenek filléres gondjai – a zenei és lírikus önkifejezésre tudjon koncentrálni.

Nem tudom, mennyire lehet hinni a sajtóban megjelent híreknek, de állítólag ez lesz Fish utolsó albuma, az énekes ezzel a definitív koronggal akar elköszönni az aktív művészélettől. Az ilyesmit én mindig egy csipetnyi sóval kezelem, de tekintve, hogy (egy földolgozásalbumot kivéve) ez Fish 10. szólólemeze, akár nyugdíjba is vonulhatna: már így is egészen komoly örökséget hagy maga után. Az biztos, hogy erre az anyagra nagyon rákészült; hét évet kellett rá várni, a játékidő pedig messze 80 perc fölött van. A zeneszerzésben és a produceri munkában ezúttal is régi cimborái: Steve Vantsis, Robin Boult és John Mitchell (Arena, Kino, Lonely Robot stb.) segítették; nem is aprózták el, "külsősök" egész hada segítette őket, többek között egy teljes kamarazenekar (Scottish Chamber Orchestra).

Meggyőződésem, hogy Fish simán egy lapon említhető olyan legendákkal, mint Roger Waters, David Gilmour vagy Peter Gabriel, ha – többek között a megfelelő marketing hiányában – nem is lett olyan "márkás" név. A hangja egyébként kísértetiesen hasonlít Peter Gabrieléhez, akinél – és ez a saját, "különbejáratú" véleményem – minden Sledgehammer-féle "hájp" ellenére is értékesebb a zenei hagyatéka. Érdekes, hogy pl. a "Man With A Stick" határozottan Sting-hullámhosszon rezeg. Itt egy pillanatra találkozik az edinburghi skót és az észak-angliai (northumberlandi) angol.

A "Weltschmerz" – ahogy a címe is előre jelzi – nem könnyű hallgatnivaló. A Jean Paul néven író német romantikus szerző, Johann Paul Friedrich Richter által kitalált "világfájdalom" kifejezés jó érzékelteti, hogy tematikusan mi várható az albumtól: rákbetegség, demencia, öngyilkosság, menekülthelyzet és egyéb depressziós tárgykörök. Ugyanakkor Fish nem olyan dühös, politikailag motivált, forradalmi lendülettel nyúl a témákhoz, mint pl. az anarcholiberális Roger Waters, hanem mindezeket már-már intim személyességgel szemléli, elemzi és önti hangjegyekbe.

Nem állítom, hogy Fish szólókarrierjét minden részletében ismerem, de a "Weltschmerz" nagyon erős anyag lett, bár azért kell hozzá "hangulat". Úgy érzem, a közepe felé túlságosan belassul és melankólikussá válik, de többnyire olyan óvatosan, lépésről lépésre építkező, nagyívű és gazdagon hangszerelt dalokat kapunk (pl. Waverly Steps), mint a Marillion klasszikus lemezein. Talán nem is véletlenül nyilatkozta Fish, hogy inspirációért a "Fugazi"-tól a "Clutching At Straws"-ig tartó érához nyúlt vissza. Ha tényleg ez az ucsó Fish lemez, igazán méltó búcsút vett tőlünk ez a "felföldi" különc figura.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.sze.25.
Írta: garael Szólj hozzá!

Nightmare: Aeternam (2020)

nightmare_aeternam.jpgKiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/nightmare.france

A Nightmare legutóbbi albuma, a "Dead Sun" megmutatta, hogy a metal maszkulin jellegét nem csak a férfiak képesek pózba önteni: a női body builderek analógiájára a lemez maga lett a tökéletes erődemonstráció, annak minden kellékével együtt. Ehhez persze kellett az elképesztő Magali Luyten (Beyond The Bridge, Beautiful Sin) tehetsége, aki képes volt izomból végignyomni a kemény powerbe merevedett egykori heavy metal csapat új irányvonalát, tökéletesen birtokolva azt a paraszthajszálat, ami elválasztja a keménységet a keménykedéstől.

Nem tudom, mi lehetett az oka, hogy a gall együttes megvált ettől a csodától, a döntésbe talán az is közrejátszhatott, hogy a hangi adottságokat tekintve sikerült egy hasonló kaliberű női előadót elővarázsolni – úgy látszik, az unikumok illatát a franciák jobban érzik. A Madie művésznevű hölgyről még nem hallottam, nem véletlenül; a krónikák egy még lemez nélküli bandát neveznek meg eddigi tevékenységének színhelyéül, még szerencse, hogy a tehetség utat tudott törni magának, akkor is, ha az eredmény az én ízlésemnek kissé felemás színvonalúra sikeredett.

A stílus maradt az a morózus power metal, ami néha átkacsint az extrém műfajok terepére is, a blastbeat, a hörgés és a károgás azonban nem sokat tesz hozzá a hallottakhoz, inkább csak elvesz belőle. Most mondhatnátok nekem, hogy persze, mert nem értek ezekhez a stílusokhoz, nem tudom átérezni az extremitás eszköztárának erényeit, erre csak annyit tudok mondani: igazatok van! – de hát éppen ezért nem írok életmű elemzést a Gorgoroth művészi önkifejező képességéről.

Pedig minden olyan szépen kezdődik – mintha csak a "Dead Sun" folytatásába vágtak volna bele a fiúk meg a lányok, a Nevermore szellemisége, és a tradicionális amerikai power adrenalint termelő vadsága úgy fonódnak egymásba, mint az áthatolhatatlan őserdő indacsomói. Maide torkában egy egész aranybánya rejtőzik, aminek kiaknázása a lemez egyik lényegi elemét jelenti – a hangszín mellett a hangulat megragadásában is tökéletességet mutat, amihez persze kell az instrumentális oldal unterman szerepe is. Igen, a fiúk igazi úriemberek, akik hagyják a hölgyet saját terepén érvényesülni, jóllehet, a hangszeres szekció önmagában is értékeket rejt, és ugyan én el tudnék képzelni egy kicsivel több gitárszólót a lendületes riffdarabolás közepette, de ha csak ez lenne a baj, nem sírna a másik szemem a nevető mellett.

Az utolsó három szerzemény ugyanis még eggyel nagyobb fokozatra kapcsolja az erőművet, amihez a lemezen fel nem tüntetett és már említett extrém specialista szolgáltatja az üzemanyagot: sajnos Maide itt hátrább húzódik, és a dallamok hirtelen eltűnnek, helyüket pedig az esztelen – vagy inkább monoton –  riffbombázás veszi át. Azt nem mondom, hogy nincs az egésznek hangulata, mert abban elismerem a durvább stílusok teremtő erejét, de a lemezt záró triumvirátussal a csapat átlépi azt a határvonalat, amit még tolerálni tudok. A disszonancia akkor válik igazán plasztikussá, mikor a hörgést prezentáló énekes megpróbál kevésbé extrém hangon duettet énekelni Maide-del, szegény hangjegyek pedig sikoltva veszik tudomásul azt a rengeteg vérhólyagot, amivel előadójuk a sok fals rúgás közepette megajándékozza őket. (A szövegről nem is beszélve, szerintem szegény Tartuffe még füldugóval sem tudná végighallgatni a tömérdek sületlenséget.)

Szerencsére digitális világban élünk, ráadásul a nekem nem tetsző rész az album végét komorítja feketére, amit így könnyedén át tudok lépni. Sajnos a hangzás sem vigasztal abban, hogy egy tökéletesnek induló lemez ilyen rémálomszerű lezárást kapott, ehhez a tömény hangi világhoz erőteljesebb megszólalás illett volna, de valószínű, hogy a nagy erőlködésben már nem jutott elég erő ahhoz, hogy a zenészek hangosabban játszanak a hangszeren...

Mindenesetre az év egyik kellemes meglepetése született meg, amit minden bizonnyal többször is elő fogok venni, kíváncsi leszek, hogy Joe Amore, a banda régi, legendás énekese mivel rukkol elő a Now Or Never új lemezén.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.sze.23.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Hasse Fröberg & Musical Companion: Parallel Life (2019)

yyy_27.jpg

Kiadó:
GlassVille Records

Honlapok:
www.hfmcband.com
facebook.com/hfmcband

Tekintve, hogy a skandináv progresszív rock fekete öves rajongója vagyok, kínosan rossz fényben tüntet föl a tény, hogy Hasse Fröberg és Zenei Kíséretének tavalyi lemeze csak most kerül terítékre nálunk. Az úgy volt, hogy akármilyen nagyszabású kincskereső körutakat teszek is a neten, néha egy-egy megjelenés még engem is megtrükköz. A HFMC új kiadványa pl. valószínűleg azzal, hogy egy GlassVille nevű holland (bocs, helyesen: németalföldi) törpekiadónál jelent meg (mondjuk 2015-ös elődje is), így a halandó magyar rajongónak vajmi kevés esélye volt arra, hogy időben értesüljön róla. Talán még most is boldogtalan tudatlanságban élnék, ha a hardrock.hu-n nem olvasok Fröberggel egy interjút. Köszi Hardrock!

A The Flower Kings énekesének projektje egyre hosszabb időt tölt a dalszerzéssel az albumok megjelenése között: először 2, majd 3, most 4 évet kellett várni az új anyagra. Remélem, ebből nem lesz tendencia, bár a rövidesen (november 8-án) megjelenő dupla The Flower Kings lemez azért nem arról tanúskodik, hogy Fröberg munkaetikája évről évre romlana. Ezt cáfolja a "Parallel Life" bőven óra fölötti játékideje is, amelybe ráadásul belefért a 6 részes, közel 22 perces címadó giga tétel!

Korábban már leírtam, hogy a HFMC-t azért érdemes hallhatni, mert arculatában (ha nem is radikálisan) eltér nemcsak az anyabandától (The Flower Kings), de az ahhoz köthető projektektől is (Karmakanic, Transatlantic, Kaipa); hol inkább a norvég Magic Pie-jal mutatva rokonságot, hol a Presto Ballet retró megközelítését képezve le skandináv jellegzetességekkel megbolondítva. Fröberg fátyolos hangja továbbra sem a kedvencem, de megbékéltem vele és ebben a zenei közegben egyáltalán nem idegen. Anton Lindsjö gitáros viszont szokás szerint most is bravúros; minden szólója élményszámba megy.

A számok inkább merengős, hosszan kifejtős jellegűek (ahogy ez a műfajhoz illik), de a közel 70 perc alatt egyszer sem unatkoztam, mert változatos, ötletes, tele van ritmusváltásokkal és jó szólókkal. Bizony, ha egy évvel korábban hozzám kerül a lemez, még a toplistámra is fölkerült volna, mert pl. a tavalyi Dream Theaternél vagy Whitesnake-nál már az első hallgatás után erősebbnek, érdekesebbnek éreztem.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.sze.20.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

R.I.P. Lee Kerslake (1947-2020)

lee-kerslake.jpg

Újabb fölfoghatatlan és pótolhatatlan veszteség érte az egyre belterjesebb és komoly utánpótlás-deficittel küzdő rockzene világát. Évekig tartó kemény küzdelem után a gyilkos kórral, tegnap elhunyt a legendás dobos, Lee Kerslake (Uriah Heep, Ozzy). Isten nyugosztalja! Mi a Uriah Heep talán legjobb lemezének, a "Sea Of Light"-nak (1995) egyik nagyszerű dalával búcsúzunk tőle.

Címkék: video
2020.sze.18.
Írta: garael Szólj hozzá!

Tengerszem: Tengerszem (2020)

tengerszem.jpg

Kiadó:
Hammerworld

Honlap:
tengerszem.bandcamp.com

Bevallom, Danics Dórát akkor is meghallgattam volna, ha az általam nem annyira ismert (szeretett) extrém metal stílusok valamelyikén szólal (rikácsol, károg, hörög) meg: az X-faktorban nyújtott teljesítménye alapján vastagon nemzetközi színvonalú tehetségnek lettem fültanúja, aki ráadásul némi finom intellektualitást (nem sznobizmust!) is megpróbált a nagyérdeműnek közvetíteni. Azt nem mondom, hogy meglepődtem a metal-jelenléten, hiszen Dóra már játszott az István a királyban – tehát valószínűleg nem áll tőle távol a rock műfaj, de azért mondjuk ki: szokatlan, ha egy hazai tehetségkutató valamelyik nyertese egy egész lemezt szentel addig rejtett "fémes" attitűdjének.

Dórát a versenyben egy állandóan önmagába néző, az érzelmi skála mindkét pólusát szívesen bejáró és a dalt egész testével követő, kicsit "alteros" világú énekesnek ismertem meg, akinek a szöveg ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a dallam, így hitelesen tudja tolmácsolni azokat a megzenésített verseket is, amelyeket lehet, hogy sokan az ő tolmácsolásában ismertek meg. Ebből a szempontból tehát nem lehetett megoldhatatlan kihívás Mazán Attilával, a Gyöngyvér együttes karizmatikus tagjával közös munkát vállalni, ami pedig a kooperáció vokális részét illeti, biztos voltam benne, hogy Dóra úgy tud idomulni hangjával ehhez a riffelős világhoz is, hogy ne érezze az ember két félnek az egészt.

A zene pedig metal, méghozzá annak egy súlyosabb peremvidékéről, onnan, ahonnan a kohók köpik a világba a folyékony vasat, amihez gépek csattogása, zakatolása, mormogása, zümmögése szolgál aláfestő zeneként. Az indusztriális alapokat sokan a Rammsteintől eredeztetik, de én a német csapatot jó egy évtizeddel megelőzve a Die Krupps nevezetű formáció által ismertem meg ezt a végletekig feszített, néha monoton, néha ütemenként más és más sebességet produkáló, dehumanizáló stílust – a Tengerszem esetében azonban jóval árnyaltabb a kép.

A vendég-barátokkal rögzített albumon ugyanis jóval sokrétűbb zene folyik (csakis a fém olvadási pontjára felfűtve), ami köszönhető Mazán Attila a Gyöngyvérből már ismert kreativitásának és az énekesnő a metalba integránsan illeszkedő, ám mégis új színt hozó dallamvilágának, annak a dallamvilágnak, ami több esetben is szétfeszíti az "ipari" kereteket; és jóllehet, a mélyen morgó gitárok megmaradnak, a fő szervező elemmé mégis a vokál lép elő. Ha analógiát kellene találnom, néhány dalban felsejlik a Virrasztók dallamvilága, egy jóval összetettebb, dallamosabb formában – és persze más szövegi tematikával.

Természetesen néha a gépeknek is pihenni kell: a "Gaia" szinte világzenés megfogalmazása, vagy a "Meteor" zongorán alapuló álomszerű lebegése remekül oldja a tömör hangzásképet, és "színezi ki" a fémszürke alapárnyalatokat. A stílusok sokféleségét a "Viharban Táncolni", és az "Ima" teszi teljessé: előbbi egy "hintázós" groove-val megbolondított, groteszkbe forduló zenei emlék, egy csodálatos, rózsaként kinyíló refrénnel, utóbbi pedig egy indusztriális népdal (nem, nem a kohászok kezdenek el magyar nótát danolászni) parafrázis, amit ilyen környezetbe ilyen élvezhető módon illeszteni több mint ügyesség: a zenei stílusok eredetforrásának ismerete, ahol mindennek meg van a helye és a szerepe.

A leírtakból nyilvánvaló: a dalok mindegyike önálló karakterrel bír, ugyanakkor az album egysége végig töretlen marad. Hallatszik, hogy az előre megálmodott hangzási-hangulati koncepcióban egy pillanatnyi ingadozás sem volt, a színvonal végig egyenletesen hozza azt, amit a szereplőktől elvártam. Dóra ezer hangi árnyalattal robbantja ki a dalokba rejtett feszültséget, vagy zsongítja pihentető lebegéssé a hangulatot, a meghívott vendégek, és persze Mazi pedig remek alapokat biztosít az érzelmi cunamihoz.

A szövegeket nem elemezném, úgy gondolom, hogy jóval meghaladják a stílus, vagy akár a pop sztenderdjeit – kiviláglik belőlük Dóra lírai alkata és a költészet iránti alázata, valamint Mazi művészi érzékenysége. Kellemes meglepetés a lemez ezekben a járványos időkben, s ha ellenszer még nem is létezik (?) a vírusra, a Tengerszem legalább jókedvbe ringathat, aminek idejére elfeledheted azt, ami körülvesz.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.sze.17.
Írta: Dionysos 7 komment

Derek Sherinian: The Phoenix (2020)

yy_29.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.dereksherinian.com

Bár Derek Sherinian billentyűs legutóbbi szólólemeze közel tíz éve jelent meg (Oceana, 2011), arról szó sincs, hogy eddig csak a babérjain ült volna, hiszen több Black Country Communion és Sons Of Apollo albumon muzsikált, zeneszerzőként szerepelt, de a Generation Axe turnékon is rendszeresen kiszolgálta az elképesztő: Steve Vai, Zakk Wylde, Yngwie Malmsteen, Nuno Bettencourt, Tosin Abasi által alkotott gitáros kollektívát. Persze – elismerve, hogy több irányban is elkötelezett és komoly munkaetikával megáldott muzsikus – még így is kicsit övön aluli ütésként ér bennünket az összesen nyolc szerzemény és a kevesebb mint 45 perces játékidő.

Jó szokását megtartva most is nagyon komoly gárdát vont be a szólólemez munkálataiba. Az alapcsapatot Simon Phillips dobos (aki társproducer, valamint társzerző is néhány dalban) és Ernest Tibbs bőgős alkotják, de vendégszerepel rajta egy rakás vérbeli legenda: Zakk Wylde (The Phoenix), Ron "Bumblefoot" Thal (Empyrian Sky), Steve Vai (Clouds Of Ganymede), Joe Bonamassa (Them Changes), Tony Macalpine (Octopus Pedigree) és Kiko Loureiro (Pesadelo), de a ritmusszekció olyan doyenjei is, mint Virgil Donati, Tony Franklin, Jimmy Johnson és Billy Sheehan.

Minden adott hát ahhoz, hogy lehengerlő instrumentális teljesítményektől hemzsegő lebilincselő, izgalmas anyagot kapjunk a kezünkbe. Sajnos ebből csak az első megföllebbezhetetlen evidencia (az előzetes elvárások és a konkrét megvalósulás alapján is), mert ez a szerény terjedelmű dalcsokor messze van a lélegzetelállító, "dionysosi" élménytől. Egyrészt nagyon csapongó (ez nem ugyanaz, mint a sokszínű); van itt zongora alapú jazz (Dragonfly), klasszikus jazz-rockfúzió (Empyrian Sky), de flamenco metal is (Pesadelo), másrészt – és ez a nagyobbik baj – nagyítóval kell keresni az emlékezetes témákat. Kiemelkedően a bűbájosan elvarázsolt, szelíden lüktető "Clouds Of Ganymede" a legjobb tétel – ez Sherinian első koprodukciója Vajas Pistával. Kifejezetten élvezetes továbbá a játékos "Dragonfly" és a stílusában lólábként kilógó Buddy Miles földolgozás, a bluesos-énekes "Them Changes" Joe Bonamassával – no, és talán az elsősorban Simon Phillips teljesítménye miatt átlagon fölüli "Temple Of Helios" (amelyről ordít, hogy Phillipsnek komponistaként is erősen benne van a kanala).

Ennél többet – fájdalom – nem nagyon tudok elmondani erről a főnixmadárról, amely érzésem szerint se új életre nem kelt hamvaiból, se nem repít bennünket a szédítő magasba.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.sze.08.
Írta: Dionysos 1 komment

Jónás Tamás: The Four Seasons EP - Part 3: The Autumn (2020)

jonas_autumn.jpg

Éppen két napja fakadtam ki és kapituláltam Tartuffe előtt, miután összevont szemöldökkel sokadjára kérte rajtam (joggal) számon ezt az ismertetőt, hogy igenis, elsősorban nem a lustaság az oka a kevés általam írt kritikának, hanem az, hogy a százas nagyságrendben megírt lemezismertető után egyszerűen kiég az ember. Ugyanazokat a kifejezéseket, szófordulatokat, ad abszurdum, szinte egész mondatokat láttam, látom visszaköszönni egy-egy régi írásomban, ez pedig – legalábbis számomra – vállalhatatlan. Tartuffe azon az állásponton volt, hogy nincs ezzel semmi baj, egy kvázi zárt rendszerben ez szükségszerű és szinte elkerülhetetlen.

Itt van pl. Tamás új anyaga. Nem csináltam belőle soha titkot, hogy ő és Király Pitta az a két muzsikus, akiket van szerencsém közelebbről is ismerni, és akiket nemcsak zenészként és gitárosként, de emberileg is nagyon nagyra tartok. No, az ő esetükben az van, hogy mindenképpen írni kell az aktuális anyagról, mert ki, ha nem én (mi), de érthető okokból egy önismétlő, paneles kritikával ilyenkor nem szívesen rukkolnék elő.

Visszaolvasva az előző évszakról (Nyár) írottakat, azt kell mondjam, megfeleltem a magammal szemben támasztott elvárásoknak, korrekt lett, viszont nagyjából minden megfogalmazódott itt, amit most is szükséges (lenne) leírni. Tamás egy hosszabb szünet után (szándékosan nem írok "alkotói válságot", hiszen őt ismerve pontosan tudom, hogy nem pánikolt egy cseppet sem) szépen türelmesen kivárta, amíg a várva várt Zene belül kezd megszületni, majd kopogtat és jelzi, hogy ideje van a felvételnek. Így kaptunk egy teljesen önazonos anyagot 2016-ban, ami kétségkívül egy nagyszerű gitáros definitív instrumentális megjelenése lett, mégis más volt, mint amit addig megszoktunk tőle. A cím alapján azt is tudhattuk, hogy lesz még három rész, valamint az előzmények ismeretében azt is, hogy nem lesz elkapkodva, siettetve egyik évszak sem. 

Tudom, hogy az elmúlt 3 évben voltak történések Tamás életében, nemcsak ilyen-olyan impulzusok, hanem egzisztenciális döntések, öröm és fájdalom is, de minden úgy hagyott nyomott a zenében, hogy nem tolakodó, sőt nem is feltétlen tetten érhető, noha egészen bizonyos vagyok abban, hogy ő pontosan tudja, életének melyik (akár sorsfordító) eseménye, melyik részre, dallamra/tételre hatott a megírási fázisban. Ugyanezt így írtam le a múltkori kritikámban: "A nyári viharok mostanában zokszó nélkül felszaggatják az aszfaltot is mifelénk, de ez az elemi erő és harag Tamás megélt nyárképében, úgy tűnik, megszelídül, de legalábbis másféle szépséggé lényegül, kifejezésére más utat választ, nem a (nekem) kézenfekvő durvulatot. Az egyes képek és tételek közötti kontrasztok tehát számomra kevésbé határozottak, ami viszont egyáltalán nem baj és hangsúlyozottan nem is arról van szó, hogy ne lenne változatos az anyag, mert nagyon-nagyon is az, csupán arról, hogy Tamás mindezen változásokat a saját zenei szűrőjén keresztül láttatja egy többnyire egységes hangzáson keresztül, viszont azon belül számtalan, egymásra épülő, egymásból építkező zenei finomsággal. Ennek köszönhetően nincs is értelme részekre bontani az anyagot, rá kell szánni ezt a húsz percet, legalábbis én elképzelni nem tudom, hogy ne egyben hallgassam meg." Így van ezúttal is, és ha megfeszülök sem tudom mindezt szemléletesebben, ennél kifejezőbben újra leírni.

Amikor meghallgattam a dalokat, az volt a benyomásom, hogy az eddigi legjobb, legátgondoltabb, legérettebb évszak lett az ősz, és őszintén szólva, ezt még most is tartom, noha olyan nagyon nem rugaszkodott el sem koncepcióban, sem hangszerelésben az eddig megismertektől. Az ősz alapvetően a változásról, a színek, hangulatok keveredéséről szól, pont arról, amit Tamás néhány éve a zenei megújulásában elkezdett, ilyen értelemben tehát mégiscsak az ősz lett mindezen folyamatokra a legkifejezőbb kép. Lehet, kevesebb a kimondott gitárszóló, de aki erre a nagyon rétegzett és gazdag, sokszínű zenei világra érzékeny, az már régen nem úgy hallgatja Tamás lelkének évszakait, hogy na, most jön a szóló... 

Egy kiváló zenész, egy kiváló ember újabb nagyszerű anyaga, amit azok is bátran hallgassanak meg, akik amúgy meglehetősen hamar elfáradnak a shredder-gitárosok instrumentális hanghalmozásától, itt ugyanis nagyon, de nagyon nem erről van szó. 

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2020.sze.07.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Neal Morse: Sola Gratia (2020)

yyy_26.jpg

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Neal Morse az a muzsikus, aki nem apróz el semmit. "Ha lúd, legyen kövér"-alapon – úgy tűnik – elhatározta: folytatja a "Sola Scriptura" című, eleve kétlemezes albumának gondolatmenetét. A "Prelude" című bevezetőben konkrét utalás történik a "Sola Scriptura" főszereplőjére, Luther Mártonra. Ez vajon azt jelenti, hogy elő fog kerülni a protestáns hitvallás alapjaként kezelt mind az "öt sola": a "sola Scriptura" (egyedül a Szentírás) és a "sola gratia" (egyedül a kegyelem) után esetleg terítékre kerül a "sola fides" (egyedül a hit), a "solus Christus" (egyedül a Krisztus) és a "soli Deo gloria" (egyedül Istené a dicsőség) is? Ha figyelembe vesszük, hogy milyen neurotikus-mániákus termékenységgel áldotta meg a Teremtő Morse-ot, az eshetőséget kizárni bizony nem lehet.

A lemez dalait természetesen most is a Neal Morse Band zenészei játszották föl, kivéve, hogy ezúttal a koronavírus-járvány miatt kénytelenek voltak eltekinteni a személyes találkozástól. A fölvételeket még áprilisban végezték az ilyenkor szokásos internetes fájlküldözgetéssel. A "sola gratia" tétel szövegszerű kifejtése – hála Istennek! – ezúttal sem egy teológiai értekezés formátumát követi; vezérfonalként Szent Pál apostol megtérése és élete szolgál, aki Morse szemében személyes illusztrációja, megtestesítője a jelmondat igazságtartalmának.

A blog rendszeres olvasói tudják, hogy durván elfogult vagyok Neal Morse munkásságát illetően, és ez vonatkozik arra a bő 10 évre is, amit a Spock's Beard kötelékében töltött. Zseniális a pali, minden porcikájából megállíthatatlanul szivárog a zene, dallamokkal a fejében fekszik és kell, a házi stúdióját pedig legföljebb a biológiai funkciók ellátása érdekében és az istentiszteletek idején hagyja el. Ugyanakkor az utóbbi időben határozottan a fáradás, a kreatív energiák elapadásának jeleit látom rajta, még akkor is, ha egyébként mély álomból fölébresztve is tudna min. két jó nótát írni még fogmosás előtt. A tavalyi duplalemezes anyag, a "Jesus Christ the Exorcist" véleményem szerint vastagon engem igazol. Annak idején az a vád ért, hogy elhamarkodtam a recenziót, de az ítéletem egy év távlatából is teljesen megállja a helyét.

Bármilyen magabiztosan, sőt, nagyképűen hangzik: egyszerűen annyira a bőröm alatt van már Morse életműve, stílusa és muzikalitása, hogy egy-két hallgatás után is megalapozott, időtálló állásfoglalásra vagyok képes. A "Sola Gratia" szerintem jobban sikerült, mint a tavalyi anyag, s ez talán annak köszönhető, hogy nem lett kétórás játékidőre kinyújtva. Persze jobban is szól, és Mike Portnoy szereplése sem elhanyagolható tényező. Ennek ellenére zavaróan sok az önismétlés; úgy tűnik, erősödik a musicalesedés nem föltétlen pozitív előjelű tendenciája, és már azt az ihletet sem érzem, ami a szólókarrier első öt évét jellemezte.

Ez egy olyan korszakos géniusz esetében, mint Neal Morse, nyilván nem jelenti, hogy középszerű, unalmas album született, vannak itt bőven szép pillanatok, lebilincselő instrumentális részek és kitűnő szólók (a "Never Change" Gilmouros gitárszólója pl. egészen hátborzongató). Mondanám én, hogy "Neal, itt az ideje, hogy pihenj egy kicsit!", de tudván tudom, hogy a csókának az a pihenés, ha beül a stúdiójába komponálni...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.sze.05.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Morano: Incognito (2019)

yyy_25.jpg

Honlap:
facebook.com/duanemorano

Ez már a sokadik ilyen történet. 1991-ben Duane Morano gitáros és Dan Michaels énekes a floridai Tampa Bay egyik stúdiójában Shattered Image néven rögzítettek egy négyszámos demót, hogy elkezdhessenek vele házalni a kiadóknál. A "Manhattan" című dalukat egy lelkes helyi rádió DJ el is kezdte játszani, de azután beütött a trutyi (angolul: grunge), így az "ódivatú" dallamos hard rock muzsikájukkal és a tupírozott, hosszú hajukkal mehettek a sóhivatalba; esélyük sem volt a vágyva vágyott lemezszerződésre.

Az időközben kertvárosban lakó középosztálybeli apu-kinézetet öltött Morano mégsem adta föl, és közel három évtizeddel később a Pledge Musicnál kampányba kezdett, hogy megfinanszírozhassa annak az albumnak fölvételeit és saját kiadását, amelyet annak idején a kedvezőtlen körülmények és a kordivat ellenirányú hurrikánja miatt képtelen volt a nagyvilág elé tárni. A zenéléssel nem hagyott föl, session muzsikusként sok barátot szerzett a szakmában, így a vállalkozáshoz sikerült elég komoly neveket szereznie.

Az énekesek között megtaláljuk pl. Danny Vaughn-t (Tyketto), Terry Ilous-t (XYZ) és Bryan Cole-t (Firehouse), a ritmusszekciót – mások, pl. Tony Franklin közreműködése mellett – gyakorlatilag az Extreme-től kölcsönözték (Pat Badger – bőgő, Kevin Figueiredo – dobok), de egy szóló erejéig beköszön Alice Cooper női gitárosa, Nita Strauss is (Manhattan). Ez azért nem rossz csapat, még ha csak virtuális kapcsolatban is álltak egymással a fölvételek alatt.

Az "Incognito" zenei anyaga stílusában és hangzásában tényleg olyan benyomást kelt, mintha Morano egyszerűen csak leporolta volna az annak idején fiókba hajított mesterszalagokat. Valójában teljesen új fölvételekről van szó, amelyekhez a vendégmuzsikusok is hozzájárultak egy-két ötlettel. Gondolom, a szerzemények túlnyomó többsége azért nem mostanában született, ez süt is az olyan dalokról, mint az "After The Love", a "Kid Gloves" , a bevezetőben említett "Manhattan", a "Why" és "Sincerely Yours". Mivel mostanság rá vagyok gyógyulva az ilyen "mi-lett-volna-ha" típusú "hajbandákra", én nagyon élvezem az egészet, még akkor is, ha ez azért a hőskorszakban is csak a második vagy harmadik vonalba tornázhatta volna föl magát.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.sze.03.
Írta: Dionysos 1 komment

Stryper: Even The Devil Believes (2020)

y_301.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

Annak idején a Stypernek hatalmas szerepe volt abban, hogy teljes mellszélességgel fölvállaltam a metál műfajt. Sokáig "tartózkodtam", mert az ún. körítés rettenetesen taszított, főleg a mesterkélt gonoszkodás (a halálosan komoly pedig még inkább!). Egyszerűen képtelen voltam (vagyok) megérteni, hogy mi a vagány, mi a menő abban, ha valaki az ördöggel cimborál. A kárhozat egyáltalán nem vicces... még a lehetőség szintjén sem. A Stryper klasszikus lemezeit hallgatva döbbentem rá arra, hogy – akármilyen fura is – lehet ezt elkötelezett keresztényként is hallgatni, szeretni, művelni. A Stryper szó szerint keresztes hadjáratot folytatott annak érdekében, hogy visszahódítsa a metál fanok elvadult szívét.

Ezek után érthető, ha van bennem egy jó adag elfogultság velük szemben, és hajlandó vagyok őket megvédeni olyan helyzetekben is, amikor már alig tűnnek védhetőnek: amikor már túl sok(k) a pufi haj vagy a nyálas líra, a szájbarágós igehirdetés vagy a közönség Bibliákkal való dobálása. A Frontiers által finanszírozott és menedzselt föltámadásuk nem kevés elégtétellel és jó érzéssel töltött el, de az utóbbi időben kezdett lankadni a lelkesedésem: úgy éreztem, hogy Michael Sweet túlexponálta (kiírta) magát. A 2018-ban megjelent legutóbbi album már elég langyos fogadtatásra lelt nálunk.

Most sem világos előttem, hogy miért kellett a Strypernek egyértelműen lenyomozható Iron Maiden (No More Hell To Pay, 2013) és Judas Priest (God Damn Evil, 2018) panelekből építkezniük, amikor nagyon rég óta megvan a saját stílusuk. Azt meg végképp nehéz elfogadnom, hogy a retró-koncepció szerint a gitároknak – úgy tűnik – folyamatosan úgy kell szólniuk, mintha egy Musima Lead Start reszelnének egy ezer éves, olcsó Boss pedálon keresztül. Ennek ellenére azt kell mondjam, az "Even The Devil Believes" jobban sikerült az elődjénél, határozottan több van benne a klasszikus éra hangulatából.

Fogalmam sincs, hogy a régi barátot és muzsikustársat, Tim Gainest sok-sok huzavona után miért kellett kitenni a zenekarból, de ezen a lemezen már Perry Richardson (Firehouse) pengeti a basszusgitárt. A lemez nagyjából a koronavírus-járvány miatt bevezetett karanténban született, próbálván némi pozitív üzenetet közvetíteni a hit erejéről az egyre inkább frusztrált és elszigetelődő embereknek.

Amint már mondottan, ez a lemez egyfajta visszakanyarodás a régi szép időkhöz, és ez nagyon jól van így. Nem állítom, hogy az album hibátlan, de van itt két darab három nótából álló dalfüzér "Let Him In – Do Unto Others – Even The Devil Believes" és "This I Pray – Invitation Only – For God & Rock 'n' Roll", ami jó eséllyel meg fogja dobogtatni a konzervatív rajongók szívét. Nekem egyelőre csak az albumot záró, címében és szövegében is nehezen értelmezhető "Middle Finger Messiah" tűnik kimondottan rossz döntésnek.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika