Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.archenemy.net
facebook.com/archenemyofficial

Tudom, hogy nagyon sokan nem lelkesednek a koncert DVD megjelenésekért. Fölösleges dolognak tartják őket, mondván vagy menjen az emberfia koncertre vagy hallgassa őket otthon, CD-n. Nem tartozom közéjük. Azt magam is elismerem, hogy nem feltétlen ad pluszt egy koncert DVD. Vannak előadók, akiket nagyon szeretek hallgatni, de soha nem vennék tőlük DVD-t. Ilyen pl. nekem Bonamassa. Kijön az egyszerű színpadra könyvelő/adószakértő/osztályfőnök-megjelenéssel és nagyon feelingesen eltolja a jobbnál-jobb blues dalokat. Ennyi. Jobb hallgatni, mint nézni.

A hard rock/metal (nekem legalábbis) nem csak erről szól. Az a zene mellett színház is, ahol számít a megjelenés, a fazon, a színpadi jelenlét, intenzitás és számít a színpadkép. Így teljes az élmény. Szeretem is elmondani amatőr zenekaroknak, hogy tilos úgy lecövekelve, érzelmek nélkül játszani a színpadon, hogy a néző azt lássa, talán nem is élvezik igazán a saját dalaikat. Ez totálisan megöli kifelé a produkciót. A dalokat koncerten életre is kell kelteni és ehhez kevés a technikai tökéletesség. Néha tényleg azt gondolom, hogy sok zenekarnak érdemes lenne több koncertfilmet nézni, mert nagyon sok dolog eltanulható ám belőlük. Pl. az, hogy nem megyek fel a színpadra a nagyi születésnapján viselt pulcsiban. Ez az indie/alternatív megjelenés és életérzés egyébként a maga szubkultúrájában legitim, de átcsempészni a rock/metal világába totális zsákutca (volt).

Akkor döbben erre rá az ember (persze csak az, akit addig kétségek gyötörtek), ha megnézi pl. az Arch Enemy wackeni koncertfilmjét. Embertelen, hogy mi történik a színpadon, minden fentebb vázolt értelemben. Az eddig minden munkájával bizonyító Patric Ullaeus által rendezett film szemernyi kétséget nem hagy afelől, hogy egy jó koncert, az bizony színház is, aminek az ereje, így együtt letaglózza az embert.

A zenekart ismerjük, a dalok is zseniálisak és az eddigi AE koncertfilmek is nagyon rendben voltak, de a kihagyhatatlan klasszikusok mellett az utóbbi két hibátlan lemezre támaszkodó setlistjével az "As The Stages Burn!" mindegyiknél jobbra és intenzívebbre sikerült. Gyönyörű színpadkép, megkomponált fények, nem kevés pirotechnika, színpadi ruhák, gyönyörű hangszerek (!!!), kiváló, hibátlan, virtuóz előadás, bivaly hangzás.

Nem állítom, hogy hiba lenne önmagában meghallgatni a CD-t, de ha tehetjük, szánjuk rá azt a némi felárat és nézzük is, mert együtt igazán a páratlan élmény.

Túrisas

Honlapok:
www.miserium.com
facebook.com/Miserium
miserium.bandcamp.com

Szögezzük le keserűen az elején: azon kevesek közé tartozunk, akiktől elviekben támogatásra és pozitív recenzióra számíthat a Miserium progresszív rock/metal muzsikája. És szögezzük le önkritikusan, meg még keserűbben: elmaradt ez a támogatás. Csupán egy aránytalanul rövid és sommás, leegyszerűsítő összegzéssel fizettem ki őket a 2013-as éves toplistámban: "Végül, de messze nem utolsósorban külön, kiemelt dicséret illeti még a hazai Miserium zenekart is. Nem csak azért, mert az Álomszínház 'Space-Dye West' dalából sikerült megírni egy egész lemezt Opeth köntösben 'Return To Grace' címmel, hanem mert mindezt nagyon színvonalasan és élvezhetőre hozták össze."

Oké, dicséret lenne ez, és biztos nem is élték meg sértésként, de a debütáló lemez azért ennél lényegesen több volt. Nem, vagy alig lehetett rajta fogást találni, ráadásul szerepelt rajta egy rakat vendég, a hazai rock/metal élet jelesei közül. Ahogy most újra elővettem a lemezt (persze, hogy megvettem, naná!), végig lekötött, minden pillanatában minőségi progresszív metal anyag, ráadásul egy teljesen saját zenei arculattal, még ha az általam említett kapaszkodók nem is légből kapottak.

A Miserium most ott folytatta, ahol a "Return To Grace" véget ért. Talán kevesebb vendéggel, de változatlan minőségben. Nagyon nem is lett volna értelme változtatni, hiszen teljesen önazonos és felismerhető a zenei világuk. Egy újabb, az elejétől a végéig, minden apró részletében megkomponált, a névből és témaválasztásból (trójai háború) adódóan némileg depresszív, borongós, de nagyon is dallamos, változatos anyag. A Miserium erőssége számomra egyértelműen az énekdallamokban van. Hangszeresen is nagyon jók, de ez a progresszív műfajban szinte kötelező elvárás, ettől még lehetne minőségi, de tucatprodukció. Ahogy a dalokat felépítik, ahogy egymásba fonódnak a többszólamú, vagy kettesben énekelt, vagy egymást kiegészítő énektémák, ahogy kibontakoznak a kompozíciók, az egészen egyedi és a sokszor egydimenzióssá, kiszámíthatóvá vált proggie mezőnyből is felismerhetővé teszi őket, ez pedig nagy kincs. Van ezúttal is szélsőséges zenei kifejezésmód, hörgés és ehhez adagolt szigorú riffelés, de az összkép egy szomorúságában is szépséges, fennkölt, emelkedett, összetett, de ezzel együtt is könnyen befogadható zenei utazás a kezdő "Origin"-tól a lezáró "When Memory Fades"-ig.

A debütáló albumról nekem óriási kedvenc az "Out Of Reach", azzal a lezáró és észbontó Vörös Attila vendégszólóval. Új kedvencet most nem avattam, maradt a "...Reach", de ez természetesen nem jelenti azt, hogy az "Ascension" gyengébbre sikerült volna. Személyes ízlésem szerint talán jobbra sem, legalábbis most így érzem, de hozták azt a minőséget, amivel bőven állják a versenyt a legtöbb progresszív metal bandával még nemzetközi összehasonlításban is.

Túrisas

Kiadó:
Underground Symphony

Honlap:
www.steel-seal.com

Sok hülye együttes nevet hallottam már, de a Steel Seal csak úgy nyer értelmet, ha Angliában végeztél el egy gépipari szakmunkás tanfolyamot, és tisztába vagy azzal, hogy a csapat nem a vérnyúl rokonáról, az acélfókáról, hanem az acéltömítésről nevezte el magát, ami szintén szokatlan, de legalább ad némi elvonatkoztatási alapot a metal zenéhez. (No jó, van olyan is, hogy acélpecsét, de azt legfeljebb a testépítésbe belefeledkezett királyok használják.)

Pedig nem illik kiröhögni a 2003-ban indult bandát, mert eddigi két lemezükön a Deep Purple és Rainbow ihlette, de azokat fémalapra helyező, neoklasszikus metallal inkább tapsot érdemelnének – igazi underground együttes révén azonban leginkább csak az olyan kukabúvárok ismerik őket, mint amilyenek itt a blogon teremnek. S hogy mégsem vagyok egyedül a véleményemmel, azt jelzi, kik is csatlakoztak énekesi poszton a fémipari tömítőkhöz: első lemezükön D. C. Cooper, a másodikon Thomas Vikström, és most, az utóbbi időkben egyre többet szereplő Fabio Lione döntött úgy, hogy teljesítményével feljebb tornássza a brigád által nyújtott színvonalat. Mindezek ellenére a csapat fő motorja, és zenei világának agya az alapító gitáros, Marco Valerio Zangani, aki minden bizonnyal gyermekkorában spenót helyett is Blackmore művészetével tömte magát, mert játékára – igaz, modernizálva – úgy nyomta rá pecsétjét a mester, mint Földnélküli János a sajátját a Magna Chartára – bár Zangani többet ért el vele, őt legalább nem kínozta állandó fejfájással Robin Hood.

Zangani pedig nem szégyenli, hová is nyúl ihletért, mert az elkészült dalokból olyan töményen árad a példakép csapatok tisztelete, hogy az már konkrét, általuk egyszer már lejátszott riffekben ölt testet, ami talán csak azért nem elítélendő, mert a gitárosnak sikerült saját képére formálni azokat. A deja vu-höz azonban jelentősen járul hozzá a billentyűs, Adriano Rossi neoklasszikus virtuozitása is, mi által olyan csodálatos szinti-gitár párbajokat kapunk, hogy szemünk is könnybe lábadhat. (Talán nem véletlen a "Knocking At Your Door" dalcím sem, ami jelzi, nem zsákbamacskát árulnak a fiúk.)

Zangarira természetesen hatott a klasszikusokat integráló szimfonikus metal is, mert előszeretettel nyúl a komolyzene slágereihez – próbálkozott volna Bartókkal, kíváncsi lettem volna, milyen metal alstílus terméke kerekedett volna ki –, így azok is előszeretettel hallgathatják a felcsendülő szerzeményeket, akik számára most megvilágosodhat az a tény, hogy a gitár nem egy egyszerűen elfordított brácsa, amin vonó nélkül is lehet játszani.

Lione természetesen pancsikol a neoklasszikus dallamokban, bár ez a fajta muzsika nem hiszem, hogy annyira ismeretlen lenne neki, még akkor sem, ha a Rhapsody nem a brit stílusteremtők által lefektetett alapokra építkezett. Hallgasd csak meg az "A Dream Within A Dream" kezdő riffjeit, és azt fogod hinni, hogy egy Rainbow újraértelmezést hallasz, aztán leeshet a tantusz, hogy mégsem, jóllehet az ismerős dallamokra ráültetett neoklasszikus szóló úgy értelmezi át az ihlet fogalmát, hogy képtelenek legyünk haragudni. Persze az album arra is alkalmas lehet, hogy játékos időnkben kitaláljuk, melyik dalnak melyik Deep Purple, vagy Rainbow nóta volt a kiindulópontja, mégis azt mondom, Zangaliék nem pusztán egy kópia csapat, még akkor sem, ha mostani albumukon tényleg sok a hivatkozást jelző lábjegyzet.

De végtére is mit írhatunk be a tehetséges tanítványok indexébe? Puskázás miatt elégtelen, vagy kreativitás miatt kitűnő? Adjunk hát a PISA felmérés mutatószámainak egy kis komolyságot – így én az utóbbira szavazok.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.doomsdaykingdom.se

Lehetne Edling új szólóprojekt lemeze a következő Candlemass album? Lehetne – mint minden Edling kiadvány, ez is mélyen magában hordozza azokat a stílusjegyeket, melyek meghatározóvá tették az epikus doom atyamester összes rezdülését – személyisége, gondolatai mintha erre a világra teremtették volna, és bár nem illik ilyesmin viccelődni, de még a krónikus fáradtság szindróma is mi, ha nem a doomhoz leginkább illő betegség? (Ez úton is kívánok neki azonnali gyógyulást!).

S hogy miért is nem Candlemass néven jött ki az Edling kiadvány? Biztos megvannak az okai, mert mint mondtam, Edlingen nem múlt a dolog, a főnök kezei közül kikerülő nyolc dal – ha némi fazonigazítással is – prezentálni tudja a szokásos epikus világot, ahol minden hangnak elég idő áll a rendelkezésére, hogy a helyén legyen, a hely kijelölésében pedig Leif maga a világok teremtője.

A csapat ezúttal egy, a heavy metal világából érkező énekessel állt fel: Niklas "Viper" Stålvind a Wolf frontembereként már letette névjegyét a gonoszkás hangulatú zenék világában, és szereplése akár fémesebb irányba is tolhatná az albumot – a második, "Never Machine" c. számban sikerül is neki King Diamond ördögi tónusát hozni, de ez nem meglepő a Devil Seed fényében, illetve sötétségében – ha nem lenne az Avatariumból ideidézett gitáros, Marcus Jidell, akinek szólóiban inkább a hetvenes évek pulzáló, örvénylő, progresszív világa elevenedik fel: talán ez az a momentum, ami leginkább megkülönbözteti a Doomsday Kingdom hangulati lenyomatát a Candlemassétől – valamint azok az apró, ám annál lényegesebb megoldások, melyek ügyesen törik meg a lassabb, már-már monotonitásba torkolló részeket. (Edling remekül érzi az egyhangú és az ultradallamos részek váltásából eredő ”suspense”-t, ebben a tekintetben akár őt tekinthetjük a zene Hitchcock-jának.) Hallgasd csak meg a "Spectre" szinte neoklasszikus szólóját, és az emelkedett, tényleg a heavy metalban gyökeredző dallamot, vagy a "The Silence" éteri szintetizátoros hangjait – itt kérdezném, hová tűnt a stáblistáról a minden bizonnyal a stúdióban is fekete függöny mögött játszó billentyűs – és rá fogsz jönni, miért is érdemes az elsőre tök egyforma Edling műveket újra- és újra végighallgatni. (Bár az egyforma szót csak félve merem leírni, mert mióta egyformák az AC/DC, vagy a Motörhead számai?)

Bár abszolút elkötelezett híve vagyok Edling munkásságának, azért azt is be kell vallani, ezúttal nem sikerült végig lekötni a figyelmemet: több szerzemény is percekig elhúzott, ugyanazt a monoton riffet görgető felesleges, türelempróbáló töltelékkel zárul, bár lehet, hogy az egysíkú ismételgetés a TRUE DOOM koncepció része – de ezt csak a stílus szabadkőműves csapata tudhatja, akik számára a monotonitás a világot mozgató erő része, így mindenen felülálló és bírálhatatlan princípium.

Érdemes többször is nekifutni az albumnak, mert rengeteg csemegét rejt még azoknak is, akik nem feltétlenül a stílus szerelmesei, de szeretik a hangulati váltásokon alapuló progressziót és a hetvenes évek pszichedeliába hajló önmarcangolását. Úgy gondolom, a felesleges ismétlések lenyesegetésével – bár ez lehet, hogy szentségtörésnek hangzik az elkötelezett hívek számára – és még egy, dübörgősebb, rövidebb szerzeménnyel – mert a középtempós, szinte power himnuszokban Edling Iommit leszámítva szintén verhetetlen – a Doomsday Kingdom ott lehetne Leif albumokkal tömött legjobbjai között – így azonban leginkább "csak" egy remekül sikerült Candlemass pótlék, ami azonban még ebben a minőségében is a stílus kitüntetett reprezentálója.

Garael

Kiadó:
FC Metal

Honlap:
facebook.com/ancestraldawn

Peru! Érted, apám, Peru! Ahonnan legfeljebb az aluljárókban bazseváló egyetemisták játszotta dél-amerikai folkos-lakodalmas zenével találkozhattál, ami igazán kellemes, de igazán nem metal. És most itt van, rögtön egy prog-power metal-opera, a maga egzotikus, többszereplős, kissé szokatlan, ám mégis ismerős valójában, olyan színvonalat produkálva, amivel ritkán találkozik az ember, még ebben a stílusban is.

Ami megszokott: a banda vezetője igazi vokál parádét pánsípolt össze, ahol a szerepeket Fabio Lione, Rick Altzi, Jonas Heidgert, Mark Boals, Amanda Sommerville és Ralf Scheepers dalolják fel. Hogy unalmas már ez a fajta hatásvadászat? Nekem aztán nem, egyébként sem tartozom azok közé, akiknek a szar is keserű, és nem vagyok a lila ködben az önmegvalósítást kereső művész-típusok lelkes, de még lelketlen lelketlen követője sem – s ha minden nap kapok egy ilyen nótacsokrot, biztos nem bőgöm el magam az unalomtól. (Félre ne értsen senki, tisztelem a művészi elvonatkoztatást, aminek bizonyítékaként még az érték-elmélettel foglalkozó filozófusok összeset is elolvastam, aminek véghezvitele után már igazán vágytam némi értéktelenre is...)

Az Ancestral Dawn értékét azonban több mint 10 év óta csiszolta az énekes, Jorge Higginson, aki 2003 óta dédelgeti a "Souldance" koncepcióját. Az, hogy számomra ebből a térségből a zenét tekintve csak az említett sípos, dobos – de nem nádi hegedűs – egyetemisták vagy vendégmunkások ismerősek, legyen az én szégyenem, az ottani metal szcénáról pedig fogalmam sincs, hiába is tanulmányoztam a metal-enciklopédiában a perui együtteseket, a nevek semmit sem mondanak. Az persze már korábban is nyilvánvaló volt, hogy Dél-Amerika Brazília és Argentína révén igazi hatalom a keményebb zenék birodalmában, de hogy az inkák leszármazottjai sem "kismiskák", legyen olyan meglepetés a hallgatónak, mint nekem.

Higginson természetesen nem hagyta ki a lehetőséget, hogy merítsen az ősi népzenei kultúrából, jóllehet, az autentikus hangszerek és dallamok inkább csak aláfestő hangulati elemként vannak jelen, bár ez is elég ahhoz, hogy az egész album kapjon némi egzotikus ízt. A zenei alap ugyan a megszokott európai forrásból táplálékozik, ám a fiúkra bőven hatott a Dream Theater, vagy a Fates Warning, így az euro-metal vágtákat gyakran szakítják meg progresszív instrumentális közjátékok, a dallamok vonalvezetése pedig jóval szerteágazóbb – így nehezebb is befogadni őket – mint amit megszokhattunk. Ez azonban ne riassza el azokat, akiknek az idejébe már nem fér bele, hogy egy albumra egy, vagy kettő hallgatásnál többet szenteljenek, mert azonnal ható himnusz is bőven akad, emellett azonban arra is kérem őket, legyenek türelmesek, mert a szerzeményekre szánt percek gyümölcse igaz, hogy lassabban érik be, de a termés annál finomabb.

A hangzás természetesen nem lett olyan bombasztikus, mint egy Avantasia produkcióé, és a szimfonikus elemeket is inkább a folk hangszerek pótolják – ami igazán előnyére válik a hallottaknak – de a hangszereiken inka mágiát bemutató fiúk képesek elterelni a figyelmet erről. Nem is igazán szeretnék belemenni az egyes szerzemények boncolgatásába, mert szinte mindegyikben ott van az a pici varázslat, amit minden bizonnyal a producerként felfogadott inka pap csempészett a hangjegyek közé, talán a címadó "Souldance"-t emelném ki, ami a maga progos, folkos összetettségében tökéletesen foglalja össze, miről is szól az album, illetve a Ralf Scheepers és a szintén elképesztő Jorge Higginson vokál párbajával előadott "Stormhaze"-t, ami az ének-fanatikusoknak, mint amilyen én vagyok, olyan, mintha hájjal kenegetnék őket (de hülye hasonlat, kenegesse hájjal Schobert Norbit az inkák főistene). Az eddig teljesen ismeretlen Higginson fantasztikus teljesítményt nyújt - első hallásra azt hittem, hogy Fabio Lione vállalkozott Ralph-al egy duettre -, csakúgy, mint a színtér egyik legalulértékeltebb zsenije, a Dragonlandből ismerős Jonas Heidgert, de a legfőbb dicséret persze az alapot adó együttest illeti, ahol a hangszereiket bűvölő zenészek ugyanolyan naiv természetességgel ajándékoznak aranyat, mint őseik az őket leigázó, tetteivel a történelem egyik legsötétebb szégyenfoltját odarondító Pizarronak.

Nem hiszem, hogy ezek után kijelenthető, hogy vége a metal operák időszakának: ha egy nem igazán a metal zenei életről híres ország csapata ilyen produktummal áll elő a stílusban, én továbbra is nyugodt vagyok. A birodalom él és virul, a vészt károgók és szájhúzogatók pedig menjenek a fenébe!

Garael

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Szerencsére az "Infinite"-re nem kellett annyit várni, mint közvetlen elődjére, a "Now What?!"-ra; nyolc év helyett éppen csak a felét. Különösen annak fényében, hogy meglebegtették, talán ez lesz az ucsó Deep Purple album (hiszi a piszi!), sokan izgultak azon, hogy a "Now What?!"-hoz hasonló, kísérletező, már-már progresszív anyagot kapunk-e búcsúzóul, vagy pl. a "Bananas"-ra hajazó, direktebb rock n' rollt. Hát, jó pár hallgatás után azt mondom: is-is. A kislemezről már ismert "Time For Bedlam" a kicsit gregoriános fölvezetéssel, vagy a "The Surprising" sejtelmes intrójával és kvázi-klasszikus középrészével egyértelműen a progos vonalat viszik tovább. Bizonyos értelemben ide sorolható a Gillan meglepően hosszú versmondásával félbeszakított "On Top Of The World" és a kifejezetten pszichedelikus "Birds Of Prey" is.

A könnyedebb, slágeresebb "All I Got Is You" és "Johnny's Band", valamint a bluesos "Hip Boots" a másik oldalt képviselik, de sajnos nem túl meggyőző erővel. Ha egyenleget kellene vonnom, akkor azt mondanám, hogy ez a direktebb hangulat most vagy kisebbségbe szorult, vagy egyszerűen csak nem elég erősek, karakteresek az ide tartozó nóták. Ezt enyhíti valamelyest a bónuszként csatolt "Paradise Bar", valamint a The Doors "Roadhouse Blues" című örökzöldjének földolgozása. Volt aki azt kifogásolta, hogy a "One Night In Vegas" kínosan hasonlít az "Abandon" (1998) albumon szereplő "Almost Human"-ra (van benne valami). Én inkább erre a teljesen fölösleges földolgozásra haragszom. Nem azért, mert ki se állhatom a The Doorst (jó, egy kicsit azért is), hanem elsősorban azért, mert szerintem a Deep Purple ilyesmire nincs rászorulva.

Remélem, hogy nem ezzel az anyaggal akarnak végső búcsút venni a közönségtől. Az előttü(n)k álló koncertkörút "The Long Goodbye Tour" elnevezése elég kétértelmű. Valóban sugallhatja az 50 éves, gazdag karrier végét, de azt is, hogy még nagyon sokáig szándékukban áll búcsúzkodni. Az utóbbi értelmezés nem is állna távol Gillan közismerten száraz, gúnyos humorától. Ha már Gillannél tartunk, egyértelműen ő vált a banda megkérdőjelezhetetlen vezéregyéniségévé (ez kitűnt a Rock And Roll Hall Of Fame-be való beiktatásuk körüli mizériából is), a zeneszerzésben is hallhatóan egyre nagyobb részt vállal. Mára nyugodtan fölléphetnének az Ian Gillan and the Deep Purple névvel is.

Gillan egyébként nagyon takarékos a hangjával, a dalok hangfekvése kétségkívül úgy van kalibrálva, hogy neki kényelmes legyen. Viszont eddig mindig nagyon hiányzott Jon Lord; valamiért Don Airey képtelen volt a távozása után kialakult űrt betölteni. Most először érzem, hogy ha akarnék sem tudnék belekötni abba, amit Airey csinál. Egyébként is nagyon hangsúlyos lett a szerepe, hiszen Morse továbbra is enyhén leszabályozott, visszafogott teljesítményt nyújt (a "Purpendicular"-höz képest mindenképpen). Persze ez nem jelenti, hogy hiányoznának a rá jellemző alapos, intenzív gitárszólók, egyszerűen csak kevésbé meghatározó a "sound" szempontjából.

A "Now What?!" recenziójában azt mondtam, hogy a bónuszok teljesen izgalommentesek, így nem sokat veszt az ember az alapkiadással. Most azonban mindenkit arra bíztatok, hogy a bővített kiadást szerezze meg, mert a "Paradise Bar" és az instrumentális "Uncommon Man" (az előző albumról) sokat tesz hozzá a lemez zenei egyensúlyához.

Tartuffe

Kiadó:
JTC Records

Honlapok:
www.aljosephofficial.com
facebook.com/aljosephguitar

Annak idején Al első lemezének ismertetőjével kezdtem a nem túl intenzív kritikusi karrierem, így evidens lett, hogy a kettes anyagról is írnom kell majd a megjelenést követően. Kíváncsi voltam, hogy a számomra roppant tetszetős első albumot sikerül-e überelni és hogy lesz-e stílusbeli irányváltás. Az első kérdésre a válaszom egyértelmű nem. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem hallgatható, vagy jó az anyag, de az én füleim számára itt nincsenek akkora slágeres dallamok, mint az elsőn.

A nyitó "Shift" múltidézéssel indít, az első lemez momentumait fűzi fel az alapra gitárosunk, amolyan 'reprise' jelleggel. Sajnos az átütő erő és lendület nagyon hiányzik, nem ragasztja oda az ember hallójáratait, szinte kedvem lett volna továbbléptetni. Az első hibát azonnal követi a második, az "Eve In Flow" finoman fogalmazva sem fokozza a sodrást. Biztosan nem ide raktam volna a sorban, inkább a lemez végére passzolna szerintem, amolyan aranyos gitározás, kicsit lapos, álmos megfogalmazásban.

A hármas tételnél szinte felhördül az ember, hogy végre valami kraft. A "Shogun" hét húros riffje frissítő arculcsapásként hat a lagymatag kezdés után. Egyértelműen ezzel indítottam volna az egész albumot, ráadásul itt végre érzem azt, amiért az első albumot szerettem. Benne van a mester kézjegye, jók a dallamok, a hangszerelés, a szőnyegek, a szinti és gitár párbaj is tetszetős. Az "Ocean Levels" és címadó "All Of Creation" sajnos ismételten lefékezi a tempót, ráadásul nem is érzem bennük azt a precíz, megírt, megszerkesztett formulát, ami jellemző Al dalaira. Nagyon sok az esetlegesség, improvizatív jelleg bennük, a hosszúságukat is indokolatlannak érzem. Talán a címadó refrénjét lehetne kiemelni, ha mindenképpen keresni akarnék valami pozitív momentumot. A két vendégszereplő (Sfogli, Nilsson) sem tud semmi extrát hozzátenni a dologhoz, maximum a szerzemények hosszát nyújtják meg.

Tetszetős a "Calling" zongora intrója és nagyon kellemes ez a merengő, líd hangulat, Satriani mester "Flying In A Blue Dream" dalához hasonlít a fő motívum, ill. a legato futamok játékossága is. Egyértelműen az erősebb dalok közé sorolható: mégsem felejtett el zenét írni főhősünk! Szerencsénkre az "Elysium" is folytatja ezt a minőségi vonalat, méltó felvezetője az anyag legjobb szerzeményének a "Nightlights"-nak. Vagány a slappelős basszus nyitótéma, amit Al öccse prezentál, már a gitár első frázisából is kiderül, hogy itt bizony valami finomságot fogunk kapni. Végig nagyon szép a vonalvezetése a dalnak, a refrén azonnal dúdolható, Jack Gardiner vendégszólója is sokat dob az összképen. A záró "Purpose" egyértelműsíti a Sfogli rajongást, nagyon hasonló panelekből építkezik, mint sokak kedvenc olasz gitárosának tételei. Nem rossz, de hallottunk már ennél jobbat is, mindenesetre nem ezzel a dallal csúszott le a művész úr az ötös osztályzatról.

A hangzás megfelel a jelenkori trendeknek, halálra kompresszált nem túl élő sound, talán a szólóhangszín az, ami a legtetszetősebb hatásában. Az albumot teljes egészében Al keverte és maszterelte, ami annak fényében elég érdekes, hogy az első anyagot újravették stúdióban egy meglehetősen profi hangzással. Nem értem, hogy miért nem lehetett ezt a dalcsokrot is ugyanott, ugyanazzal a stábbal elkészíteni, sokkal meggyőzőbb lett volna a végeredmény.

 Jack Rose

Kiadó:
UDR Music

Honlap:
www.bonfire.de

A Bonfire eddig úgy élt az emlékezetemben, mint a zokogásra késztető lírák hard rock kategóriájú aranyérmese, ám a mostani albumuk síneiről lecsöpögött a nyál, így a bezúduló zenei vonat fémes slágereket zakatolt ki a germánosan kötött pályáján.

Az irányváltás mindenképpen jelentős – a pályagondnok biztos részeg volt, és rossz irányba húzta meg a váltókart –, így aztán érthető, hogy Michael Bormann nem vállalta két hétnél tovább a szintén távozó David Reece helyett az énekesi posztot, hiszen az egyébként klasszis Bormann életműve alapján a lírák nagy szerelmese, a lemez azonban úgy méri a balladákat, mint egyszeri diktátor a szociális együttérzést.

A csapat új albuma tehát kiválóan illeszkedik a skandináv glam csapatok szigorító törekvéseihez, persze a maga német, indulós szögletességével, valahol a Jaded Heart útján: az alapvetően a hard rock világából érkező dallamok és az Accept-szerű riffelés párosítása  – mint általában – ezúttal is kiválóan sikerült, így a Bonfire bátran számíthat mind a heavy metal, mind a lágyabb stílusok szerelmeseinek barátságára. Az új dalnok, a számomra ismeretlen Alexx Stahl tökéletesen megfelelő az új irányvonal szerinti posztra, hangjának kakatere a volt énekes, Reece iskoláját képviseli, így lényegében nincsen olyan akadály, amivel meg ne birkózna. (Bár a balladák részemről igazán támogatott viszonylagos hiánya nem állítja olyan próbatételek elé Stahlt, ami alapvetően fémes orgánumát papír zsebkendő reklámhanggá kényszerítené.)

Mikor először megláttam a dallistát, a maga 14 darabjával, kissé megijedtem: nem létezik, hogy ilyen hosszú albumnál ne csússzon be 2-3, vagy akár több töltelék szám, ám szerencsére kellemesen kellett csalódnom. Ugyan a német című "Friedensreich" egy egyperces szöveges ökörködés, az "InstruMetal" pedig a számtalanszor feldolgozott klasszikusok instrumentális egyvelege, azt kell, hogy mondjam, szinte minden szerzemény élvezetes, erőtől duzzadó, kimunkált hallgatnivaló, és csak az egyéni ízlés döntheti el, hogy mit soroljunk az igazán kiválóak közé.

Számomra pedig ilyen bőven akad: a nyitó, "Power Train" űrrockos nyitányával ne tévesszen meg senkit, a dal úgy robog keresztül a hét percen, mint a japán szupervonat két állomás között, a "Byte The Bullet" Acceptes zakatolását maga a példakép is megirigyelhetné, a másik vonatos ihlet, a Jethro Tull feldolgozás "Locomotive Breath" pedig köröket zakatol a valamikori Helloween-féle újraértelmezésre: ez a mozdony bizony nem pöfög, hanem dübörögve száguld, egekig nyomva a hallgatóban az adrenalint – a feldolgozás koncepcióját biztos nem a MÁV-tól kölcsönözte a csapat. (Az eredeti szerzeményt idéző zongorás, bár-ihletésű kezdés maga a hangulatvarázslásos csoda, a folytatás pedig méltó értelmezése és prezentálása a forrás örökbecsű dallamainak.)

Külön meg kell említenem a gitárosok, az ős-együttes tagjait egyedül képviselő Hans Ziller és Frank Pane kiváló együttműködését, ráadásul nem esnek a német együttesek jellemző hibájába sem: a hangszeresek vokálmunkája nem egy tehéncsorda, hanem a metal operák színvonalát idézik.

Kellemes ez évi meglepetés a Bonfire új albuma, amiben szakítottak a "brazil sorozatok aláfestő zenéi metal köntösben” koncepcióval: ez bizony egy tökös metal album, amiben az erő és a dallam egyensúlya úgy iskolaértékű, ahogy van.

Garael

Kiadó:
Pride And Joy Music

Honlap:
www.aldariaband.com

Lehetséges, hogy a Tobias Sammet-féle Avantasia projekt már sosem fog ereje fényében tündökölni, ám az biztos, hogy a színtérre gyakorolt hatását – az előzmények ellenére is – bátran nevezhetjük stílusteremtőnek. Nem lenne elég a két kezem – pedig nem vagyok kanadai favágó – hogy összeszámoljam, hány album született Sammet mesterművei óta az Avantasia szellemében, legutóbb éppen Marius Danielsen viking-kalapácsos műhelyéből. Azt persze elismerem, hogy a próbálkozások nem mindig járnak az "opera" szó értékteremtő erejével, bár nem igazán emlékszem annyira kutyaütő próbálkozásra sem, ami az állatvédőket feljelentésre buzdította volna. Ez véleményem szerint magából a stílusból fakad: ha már valaki nekiáll egy ilyen, általában sok munkát igénylő vállalkozásnak, eléggé felkészül ahhoz, hogy ne gyalázatos legyen az eredmény, a meghívott vendégek pedig – az esetleges gyengébb zenei aspektus ellenére is – el tudják vinni a hátukon a produkciót.

Megvallom őszintén, jelen kritika tárgyának megálmodójára nem nagyon emlékszem, bár anyacsapata, a Memorized Dream egyik albuma rémlik még a 2010 előtti időkből, de az sem a színvonal, hanem az egyik dalra meghívott, akkoriban a csúcson lévő Olaf Hayer miatt: mondanom sem kell, hogy a vendég kurta szereplése szőröstül-bőröstül felfalta az egész lemezt, már ami a nívót illeti.

Frode Hovd gitáros mégsem lehet ismeretlen a szakmában, hiszen a stílushoz méltó vendégcsapatot sikerült összetoboroznia, ráadásul többnyire nem a szokásos, kissé elkoptatott nevekkel: Todd Michael Hall (Riot V), Rick Altzi (Masterplan), Mathias Blad (Falconer), Fabio Lione (ex-Rhapsody Of Fire), Jonas Heidgert (Dragonland), Jimmy Hedlund (Falconer), Pellek (Pellek), Roland Grapow (Masterplan), Mike LePond, (Symphony X), Uli Kusch (ex-Helloween), Peter Danielsen (Darkest Sins) Mistheria (Vivaldi Metal Project) – aki kíváncsi az össze zenészre és szereplőre, kedvére böngészhet a projekt honlapján.

Mielőtt rátérnék a lényegre, tudjuk le gyorsan a legrosszabbal. A történet nem éri el Tolsztoj műveinek színvonalát, de lehet, hogy egy jobb tollú gimnazista kezdeti írói próbálkozásának eredményeit sem, ám ez ne riassza el a hallgatót, tanulmányozzuk át egy kicsit a valódi opera-történelem librettóit, ott sem fogunk egy megzenésített Shakespeare-i szonett irodalomrengető értékhalmazára bukkanni.

A zene viszont – ami bőven támaszkodik az Avantasia lefektetett tartópilléreire – meglepően idézi fel a stílus jobban sikerült pillanatait, még akkor is, ha azokat már eljátszotta más is. A szokásos prológust követő, galoppozó metal-himnusz refrénjében nem csak a klasszikussá vált "Reach Out For The Light" (Avantasia 1) refrénjét, hanem konkrétan a szöveget is felismerhetjük: ilyen mértékű lopásra azért nem nagyon emlékszem, bár az is lehet, hogy a szövegi egyezőség amolyan hivatkozásféle akart lenni. A Manowar hívőket azonban nem hiszem, hogy érdekli mindez, hiszen ajándékba egy olyan indulót kapnak, amiért az ötvenes évek Magyarországán ölni tudtak volna a hivatásos mozgalmi-dal gyártók.

Folytatásként elemezgethetném egyenként a dalokat, de minek? Aki ismeri a stílus alapjait, az úgy is tudja, mire számíthat, talán annyit az elvárásokhoz, hogy a kész mű igen "guitar-heavy" lett, amiben nagy örömömre egymást érik a remek szólók, és Jimmy Hedlund ismételten ráébresztheti arra a hallgatót, mennyire is alulértékelt szereplője az instrumentális színtérnek. (A Falconer legénysége igen kitesz magáért, hiszen Mathias Blad a "Trail Of Tears"-ben olyat énekel, amiért egy szirénekből összeállt zsűri zokogva emelheti magasba a 10 pontos táblát.)

A Grapow keverte végeredmény – aminek egyes momentumaiban igencsak érzem a mester dalszerzői hatását is – ugyan nem lett annyira bombasztikus, mint amit a stílus sztenderdjei kívánnak, de a viszonylagos szárazabb hangzás talán annak is köszönhető, hogy a szimfonikus elemeket a gitárok igencsak háttérbe szorítják.

Mit is mondhatnék végezetül, mint a metal operák nagy rajongója? Gyerekes? Klisés? Hatásvadász? Igen. De az igazat megvallva, lehet, hogy éppen ezekért tetszik: az ítéletet vállalom, még akkor is, ha ez valahol előbb-utóbb a stílus végét fogja jelenteni.

Garael

Kiadó:
Open E Music/Kobalt Lable Services

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
facebook.com/steelpantherkicksass

Idézni csak klasszikustól... – szól a mondás. Nos, akkor azonmód ide kopipésztelem egy korábbi kijelentésem: "Ez már tényleg kezd ciki lenni; hagyjuk meg a popzenének azt a kétes jellemzőt, hogy csak fülledt erotikával, lufi nagyságúra fújt műmellekkel és fedetlen hátsók hisztérikus rángatásával (vagy manapság már egymás színpadi leokádásával) tudják eladni azt a terméket, ami e közönséges körítés nélkül csupán tartalmatlan, gyorsan lebomló hulladék. Ha a fémpárduc nem rúgja le – inkább előbb, mint utóbb – ezt a lompos cicababa imidzset, menthetetlenül eltűnik a süllyesztőben, mint valami rossz ízlésű, pancser epizodista."

A lényegi mondanivalóhoz továbbra is tartom magam, de megjegyzem, hogy a Steel Panther jeleit sem mutatja annak, hogy készülne valamiféle süllyesztőben eltűnni. Talán kopott valamit a közönség lelkesedése, talán múlóban az újdonság hatása, de elképzelhető, hogy a beszédes: "Alább a színvonallal!" címet viselő anyag majd új lendületet ad ennek a botrányos(an szórakoztató?) jelenségnek. Annak mindenesetre örülök, hogy mind az istenkáromlás, mind a szabadosság területén érezhető egy apró lefelé szabályozás; kb. 8,5 százalék, nem több.

Az már önmagában örvendetes, hogy a borító ezúttal nem egy alattomos hasba rúgással gyalogol bele 0:0-nál a kereszténység önérzetébe és általában véve az emberi jó ízlésbe. A legszimpatikusabb mégis az, hogy a megszokott hajmetál slágeresség mellett helyet kapott néhány eddig hanyagolt zenei megoldás: pl. a "Now The Fun Starts" enyhén pszichedelikus rockja, vagy az 1982-es Cheap Trick nóta, a "She's Tight" határozottan The Cars-os hangulata.

Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ezek a hosszú évekig csak kallódó zenészek soha nem tettek volna szert ilyen népszerűségre, ha értelmes, vagy legalább közömbös, hétköznapi dolgokról énekelnek. Ma már olyan magasan (vagy olyan alacsonyan?) van az emberek ingerküszöbe, hogy trükk, botrány, sokkterápia nélkül aligha arathat valaki sikert. Az én ingerküszöböm mellesleg elég magasan van – úgy értem, zeneileg – és az acélpárducok szerencséje az, hogy kiváló hangszeresek, értenek a dalszerzéshez, és egy olyan korszak, egy olyan műfaj ihlette meg őket, amihez éltes korom miatt kedves emlékek fűznek… Nem tudom őket nem szeretni…

Tartuffe