Állítólag Zappa mondta egy rosszabb pillanatában, hogy a rockújságírás lényege, hogy írni nem tudók írnak, olvasni nem tudóknak. "Hízelgő" megjegyzés, de ha nagyon szigorúan végigtekintünk a felhozatalon, keresleti és kínálati oldalon egyaránt, nem állíthatjuk határozottan, hogy minden alapot nélkülöz a kijelentés.

A kedvenc stílusunknak eleve nincs igazán számottevő és hűséges tábora, még akkor sem, ha egy-egy Metallica vagy Guns n' Roses időszakosan nagyszámban képes előállítani kérészéletű, part-time metallistákat, akik fakuló és elnyúló zenekaros pólójukkal együtt idővel rajongásukat is levetkőzik. Számukra nyilván nincs üzenetünk, esetleg annyi, hogy amikor úgy érezték, hogy a legfontosabb nekik ez a zene, még akkor is fényévekre helyezkedtek el attól az érzéstől, amit egy ortodox metal-rajongó nap mint nap átél a lélek és zene kölcsönhatásában. Sekélyes világukról mindent elmond egy régi Hammer hirdetés, ami kb. úgy szólt, hogy "Guns, Metallica, Pearl Jam, Nirvana cuccok, képek, poszterek stílusváltás miatt sűrgősen eladók"

Akik viszont velünk vannak, azoknak az írni is tudó zeneértők és írni kevésbé tudó önjelölt szakértők igyekeznek információkat nyújtani írott és elektronikus formában egyaránt. Tekintsük át ezeket a teljesség igénye nélkül, rövid jellemzéssel.

Hammer World Magazin: (leánykori nevén Metallica Hungarica, illetve Metal Hammer Hungarica). A legfontosabb és legigényesebb szaklap, amelyet puszta rajongásból a semmiből épített fel két forradalmár pesti srác, Cselőtei László és Lénárd László. Mára bizonyára meg is élnek belőle, de nagyon rendjén is van ez. A grunge éra pusztítása idején (1993-1997) már piacorientált volt a lap, így láthatóan meg is szenvedték rendesen, hogy éveken keresztül olyan zenekarok fotóival a címlapon kellett eladni az újságot, akikért nem dobbant meg a szívük. Mellettük szól, hogy ez a sorok között érződött is, tehát mégsem csináltak segget a szájukból, hanem összeszorított foggal kivárták a légópincében, hogy a Hammerfall vezette felszabadítók Hegyeshalomnál átlépjék a magyar határt.

Mára egészen profi csapat veszi körül őket, az általuk választott munkatársak megbízható értékítélete igazodási pontot jelent az új zenékre vadászóknak.

Azt pedig, hogy egyszer még a Prodigy-énekes irritáló feje is címlapra kerülhetett , nagyvonalúan felejtsük el a szerkesztők egyéb elévülhetetlen érdemeire való tekintettel.

Rockinform: Nehéz a szívem, hiszen a lap megszűnéséig, 2 éven keresztül magam is itt dolgoztam. Nemcsak a havi rendszerességgel menetrendszerűen érkező promo-csomag (ingyen lemezek) elapadása miatt sajog a seb (azért is, persze), de meglátásom szerint a Hammernél nyitottabb profiljával remekül kiegészítette a társlapot. Kevesebb heavy, több rock, sőt még egy-egy megasztáros - a homokos stylist által ráaggatott cuccoktól megtisztított formában - is bemutatásra került, persze nem elvtelenül a pop-szemétdombról kiválogatva. Az írások, kritikák minőségben semmiben sem maradtak le a Hammer-től, sőt az emlegetett Grunge érában kimondottan fölé nőttek a laptársnak. Ekkor olvastam itt pl. Uli Jon Roth-ról egy jó kis cikket; ez odaát elképzelhetetlen lett volna akkoriban. Ezúton is köszönet a lapot megálmodó, majd éveken át megjelentető főszekesztő Hímer Bertalan kitartásának.

A Rockinform nyugodjék békében, természetesen a mielőbbi feltámadás reményében.

Alapból szimpatikus nekem a gót misztika és a metal párosítása, más kérdés, hogy ennek a sötét tónusnak a zenei megjelenítésével és kényes ízlésvilágommal még a stílus legnagyobbjai sem találják meg a közös nevezőt. Ezen persze ők nyilván kevesebbet bosszankodnak, mint én, de meg is érdemlem, fene a válogatós fajtámat!

Itt van pl. a Therion. Sokszor határoztam el, hogy most aztán tényleg megszeretem őket. Amikor megjelent a Lemuria/Sirius B monstre anyag töbször is nekikszaladtam, hiszen egyik legnagyobb rock-torok Mats Levén jelenléte számomra már önmagában is garancia. Arról nem is beszélve, hogy a Therion főnök Christoffer Johnsson mára olyan csapatot szervezett maga köré, ahol a dobos (!) Peter Karlsson a főnök saját bevallása szerint is lényegesen jobb gitáros mint ő...

A jelenlegi Therion tehát csúcsmuzsikusokat foglalkoztat, de ennek ellenére még a legutóbbi, a hazai és nemzetközi szaksajtóban agyondícsért Gothic Kabbala sem bírt általam eredeti gyáriba' megvásárolódni, ami ugye egyértelmű jele a távolságtartásnak.

Összességében azt mondhatom; a dalokon nem éreztem az átütő erőt. Kórussal és nagyzenekarral kiegészült teátrális hangzás esetén illik pedig az égnek a földdel összeszakadni, ez mégis elmaradt, legalábbis ott, ahol én ültem, vagy feküdtem. (Állva nem szoktam zenét hallgatni, csak koncerten.) Szerényen jegyzem meg, hogy rendelkezem némi jártassággal a klasszikus zenét illetően, ezért én nem ájulok el automatikusan attól, ha egy metalzenekar operás éneket és nyomokban klasszikus zenei hangulatokat tartalmazó parafrázisokat alkalmaz. A klasszikus kabarétréfát idézve tehát a Therion-nál azt éreztem, hogy "ván válámi, de nem áz igázi!"

Ha a rátarti köcsög sznobériát kivonjuk a képletből, akkor a kortárs klasszikus zene puszta felemlegetése is csupán jóérzésű, derék polgárok megfélemlítésére szolgál. 

Ha pedig netán bármilyen kulturális rendezvényen, fórumon elszabadul és szárbaszökken (hallhatóvá válik), ott valószínű, hogy sokan menekülőre fogják, a toleránsok esetleg maradnak és gubbasztanak, de szivük mélyén legszivesebben nagyon megvernék a szerzőt. Miért? Szerintem azért, mert a kortárs klasszikus zene szar. 

Illetve a kortárs klasszikus zene nem szar, csak éppen álnéven illegalitásban él. A kortárs klasszikus zene a dilettáns terminológia szerint, azaz hivatalosan: "könnyűzene". Azon belül is rockzene, azon belül pedig pl. a francia Adagio: Underworld lemeze. Talán sokan nem gondolnák, de a CD-booklet zenei hatás és köszönet alcíme alatt elsők között kerül megemlítésre Bartók Béla és Ligeti György neve. Ennyit a "könnyűzenéről", de azt is mondhatnánk "finom" szarkazmussal, hogy Aradszky Laca óta nagy utat tett meg a beatnemzedék...

A leginkább a Symphony X világával rokon zenekar a legnagyobb klasszikus zeneszerzők munkásságának örökségéből (XVII-XX. sz.) és a technikás, de súlyos progresszív power metal-ból alakított ki magának egy markáns zenei világot. Lehet persze azt mondani, hogy ilyennel tele a padlás, csakhogy ez nem igaz. Ebben a stílusban, ennyire felkészült hangszeresek csak a Symphony X-ben, a Rage-ben (Smolski), illetve az Adagio-ban vannak. (Na, meg persze a Dream Theater-ben, de ők ritkán fordulnak ennyire hangsúlyosan a klasszikus zene felé.) Hogy kotyvasztgatnak mások is efféle anyagokat, több-kevesebb sikerrel? - Lehet, de azért ők messze elmaradnak ettől a minőségtől, mégha népszerűbbek is a tehetségükhöz mérten szégyenletesen alulértékelt ügyeletes kedvenceimnél.

Az Underworld lemez majd negyedórás címadó szerzeménye részleteiben nézve szövevényes és szerteágazó, nem edzett füleknek talán elsőre fölfoghatatlanul nehéz. Tehát akár ünnepelt, sznob kortárs darab is lehetne. Ám a zenekar agya Stephan Forte gitáros olyan klasszikus értékeket is fontosnak tart, amitől a kortárs klasszikus fejvesztve menekül. A tiszta harmóniákat, a megjegyezhető dallamokat, kórusrészeket, a virtuozitást, no meg egy felejthetetlen főtémát, nevezzük földhözragadtan csak refrénnek. Ezek csupa olyan dolgok, amelyek mára korszerűtlennek számítanak zene-elitistáéknál. Az Underworld tehát a hihetetlenül bonyolult eljárással megalkotott építőkockákból emel egy zenei katedrálist. Távolról(egészében) nézve (meghallgatva) "csak" lenyűgözően, hol szép, hol komor és monumentális, amikor pedig közelebb lépünk és szemrevesszük a faragásokat és egyéb részleteket, egyszerűen összeszarjuk magunkat azzal, hogy "vazzeg, ilyen nincs is!"  Az igényességről még csak annyit, hogy itt valódi kórus (a Lyon-i nagytemplom kórusa), és igazi Steinway zongora van handrendbe állítva, nem elégedtek meg hangmintákkal és zongora hangú szintetizátorral.

Most minden nap meghallgatom legalább egyszer az Underworld-öt és roppant szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen zenéket tudok a gyüjteményemben.

Túrisas

(Az Adagio Dominate lemezének kritikája szintén olvasható blogunkon.)

Nyilván az óceánnyi távolság és bizonyos kulturális különbségek miatt néhány igen tehetséges, zeneileg kimondottan figyelemreméltó amerikai banda sohasem tudott jelentős rajongótábort kiépíteni Európában. Ezek közé tartozik elsősorban a Kansas, de ide sorolható még a Boston, sőt talán bizonyos értelemben a Journey is. Amerikai léptékkel mérve valódi rock-legendákról van szó, akiknek dalait manapság is reggeltől-estig játszák a helyi "Classic Rock" rádiócsatornák. Ennél fontosabb azonban, hogy a Kansas erőteljes hatást gyakorolt a progresszív műfajra, rendszeres szereplők a stílus neves zenekarainak "Olyan mint" vagy "Hatást gyakoroltak ránk" listáin. A progresszív metál "zászlós hajója", a Dream Theater sem véletlenül hivatkozik rájuk (lásd a "Change Of Seasons" lemez "The Big Medley" című ópuszát).

A "Song For America" a Kansas második, sokak által legprogresszívebbnek tartott lemezének (1975) címadó nótája, amit később Robby Steinhardt, az együttes hegedűse a Kansas legjellemzőbb szerzeményeként (signiture tune) értékelt. A szerzemény maga 10 perc hosszú, tele van komplex ritmikai megoldásokkal, van benne hegedű, hammond, mellotron, stb. Mindez együttvéve járul ahhoz hozzá, hogy a végeredmény egy szinte "szimfonikus" megszólalás. Túrisas cimbora szerint a baj az a dallal, és a Kansas-szel általában, hogy "gitárszegény." Ez egyrészt ízlés kérdése, másrészt figyelembe kell venni, hogy a lemez 1975-ben jelent meg, amikor Rich Williams még nem számított gyenge gitárosnak. A döntő mégiscsak az, hogy egyszerűen ilyen a Kansas hangzása: billentyű-orientált és összetettsége ellenére sem súlyosodik el.

A dalszöveg kezdetben Észak-Amerika paradicsomi állapotát, érintetlen természeti szépségét énekli meg. Erre a zavartalan, megszelídítetlen tájra azután a merész álmokat kergető bevándorló tömeg ábrándjaival együtt elhozta a romlást is; a tájat autópályák, felhőkarcolók csúfítják, de az idilli környezetet még ennél is jobban szennyezi új lakóinak erkölcsi romlása... A témát tulajdonképpen bámulatos tömörséggel fogalmazza meg Varga Miklós "Európa" című dala: "...nem sírt akkor sem, ha elvetélt."

A "Song For America" jelentőségét az is bizonyítja, hogy ezzel nyit a Kansas legendás koncert-albuma, a "Two For The Show" (1978), amit nemrég a Deep Purple "Made In Japan"-jével együtt minden idők legjobb "élő anyagává" választottak. Minden okunk megvan az ünneplésre, hiszen ezt a lemezt most, pontosan 30 évvel később 2 CD-s változatban, újrakeverve, egy rakás nótával kiegészítve, valamint egy 24 oldalas booklet társaságában újra kiadták.

Tartuffe

Mivel ez a blog nem egy olyan hivatalos rock ill. metál "webzine", amely zenei kiadók rendszeresen megküldött promóciós anyagait hivatott értékelni, nincs semmi ok arra, hogy csak frissen megjelent teljes hanghordozók értékelésében merüljön ki. A bejegyzéseink olykor retrospektív jellege, illetve kísérletező szellemű alkalmi írások vagy rovatok közlése nyilvánvalóan megmutatja, hogy "küldetéstudatunk" és zenei lelkesedésünk szárnyait ilyen megszorítások nem kötik gúzsba. Elvégre is ez a kétségkívül időigényes, ámde kifejezetten szórakoztató vállalásunk egyfajta zenei napló, ahová fölkerül sokféle gondolatunk, benyomásunk, élményünk.

A fönt vázolt logika alapján eszembe jutott, hogy miért ne lehetne olykor írásokat közölni egyetlen figyelemre ill. kiemelésre méltó dalról. Talán elsőre túlzónak hangzik, de a magunkfajta zenébe zuhant, már-már a korlátoltság határát súroló ínyenceknek alapélménye, hogy nem minden album egységes. Vannak lemezek, amelyek elejüktől a végükig zseniálisak, vannak olyanok, amelyek hasonló spektrumban közepesek vagy egyenesen szarok, s végül léteznek olyan anyagok, amelyekben ott rejlik néhány igazgyöngy. Az utóbbi esetben kimondottan kívánatosnak tartom a szemezgetést.

Először is tisztázni kell, hogy pontosan mit értünk ügyeletes kedvenc alatt. Nos, az minősül ügyeletes kedvencnek, ami megmagyarázhatatlan módon "beragad" a lejátszóba; az embernek hozamosabb ideig se kedve, se ereje lemezt, ill. (a rovat kapcsán) nótát cserélni. Hálával tartozunk Istennek a digitális lejátszók és számítógépek koráért; kazettás magnókkal ez az egész nagyon macerás lenne. Az ügyeletes kedvenc természetesen az, amelyik napközben többször is előkerül, olykor "végtelenített" üzemmódban huzamos ideig ismétlődik. Ez persze nem jelenti, hogy megunhatatlan. Minden megunható. Mozart "Kis éji zenéjének" vagy Pachelbel "Kánonjának" már első taktusaira is kiver a gennyes herpesz, pedig tényleg igényes darabok.

A rovat (ha egyáltalán az lesz belőle) első szereplője a Redemption "The Fullness Of Time" (2005) című lemezén szereplő 4. szám, a "Sapphire". Konkrétan két napja bele van gyógyulva a gépembe. Van Dyke (gitáros, billentyűs) mester zseniális dala történetesen egy olyan lemezen szerepel, amelyik az "elejétől végig zseniális" kategóriába tartozik. A Redemption a meglehetősen telített progresszív piacra képes volt egy új hangzást szállítani, még akkor is, ha sokan nem szeretik Bernie Versailles "tekerős" stílusát, gitárhangzását, és a dalok egy idő után valóban nagyon egyformának tűnnek. A legutóbbi anyag (The Origins Of Ruin, 2007) már nem is tudta hozni ugyanazt a színvonalat, nem is került bele a 2007-es "Top 10" listámba, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez leginkább a hihetetlenül erős fölhozatalnak tudható be.

Kiadó: Lion Music

A bosnyákok örülhetnek. Végre nyomára bukkantak az illegalitásban szerb gyurcsokjózsiként kuruzsló,  főfoglakozását tekintve azonban hivatásos népírtó Radovan Karadzicnak. Hogy örömük még teljesebb legyen, azt a fölöttébb jó hírt is meg kívánom osztani velük, hogy az országot a háború utáni politikai instabilitás miatt  elhagyó Emir fiuk üzent egy gatyaszaggatót a messziből. Köszöni szépen jól van, a bostoni Berklee College Of Music-ban, illetve a London Guitar Institute-ban tanulmányait befejezte,  első szólólemeze pedig akkorát szól, hogy ha itt fölteszem, Tuzlában érdemes becsukni az ablakokat.  

Márpedig fölteszem, sőt napok óta nincs is kedvem mást hallgatni. Koncepciójában pedig messze nem oly rétegzett és színes anyag, mint akár a közelmúltban értékelt izraeli Amaseffer közel-keleti ízekkel fűszerezett lemeze.  Emir boszorkánykonyhájának alapanyaga, azaz a dalvázak és dallamok, a rock-piacról nagytételben beszerezhető neoklasszikus power-metal, a la Malmsteen.  

John West(!), Mike Terrana(!!) és Emir Hot mesterszakácsok  már  ebből is olyat főztek, hogy szó nem érhette volna a ház elejét, ha így tálalják, de Emir gondolt egy merészet és mielőtt a  hihetetlen technikai fölénnyel és ízzel-döggel elkészített hangszerszólókat belegönygyölte volna dalokba, a szülőföld felejthetetlen ízeit, egy kis páratlan ritmust, táncos délszláv dallamokat, autentikus megszólalást adott hozzájuk.  Az így külön, nagy gondossággal elkészült hangszerszólók jelentik végül azt a pluszt, amiért most nálam a sevdah metal újra és újra hallgattatja magát.

A két ízvilág, balkán és heavy metal csak első ránézésre összebékíthetetlen, főleg úgy, hogy a délszláv pillanatok is olyan erővel (disznómódon kipengetve és lendülettel eljátszva) szólalnak meg, hogy szinte látom, ahogy az Emirrel vállvetve küzdő harmónikás bosnyák haver veri be a fejét a Marshallba, headbang közben, hogy aztán beszaladjon a függöny mögé, összpacsizzon az előugró West-tel és  újra folytatódjon a szárnyaló, vegytiszta neoklasszikus power.

West dallamai csodásak, Terrana sem tessék-lássék bérmunkát végez, ráadásul a lemezborító is nagyon jól sikerült, igen-igen, így ezzel a csomó metal-klisével együtt. Fenyegető fellegek alatt feketecsuhás halál a kapuban, kaszával, viharlámpával. - Állat. Csakazértis!

Megszakadna a szívem, ha az Amaseffer és Emir Hot között kellene választanom. Nem kell. Hál' Istennek.

Túrisas

Kiadó: InsideOut

Kísértet járja be a rockzene világát, a 70-es évek legjelentősebb progresszív bandáinak kísértete... Ha a Presto Ballet egy manifesztó kiadására ragadtatná magát, akkor ez lenne a legfrappánsabb bevezető. Az említett "kísértet" konkrét manifesztációja jelen esetben Kurdt Vanderhoof nevéhez kötődik, aki a viszonylag jól ismert heavy metal banda, a Metal Church alapítója és oszlopos tagja volt (mostanában újra aktívak). Vanderhoof vérbeli zenész, igazi nyughatatlan lélek, aki mindig is erős szálakkal kötődött a rockzene axiális periódusának, a 70-es éveknek hangzásához. Vanderhoof azért lehelt lelket a Presto Ballet néven futó vállalkozásba, hogy ezt a gazdag örökséget gondozza és egyben átörökítse.

Teljes mellszélességgel fölvállalt törekvés tehát a 70-es évek nagy progresszív bandáihoz való visszatérés. Itt elsősorban a Kansas-re, Yes-re és a korai Genesis-re gondolunk, amelyek egytől-egyig (kísértetiesen) meg is vannak idézve a nótákban. A stúdiómunkálatok analóg technikával történtek, elmaradtak a modern kütyük, sequencer-ek, általában a digitalizálás... Ez persze nem Vanderhoof találmánya, hiszen ez most egyfajta divat bizonyos rockzenész körökben. Itt elsősorban olyan, egyébként nagyon tehetséges és izgalmas, bandákra gondolhatunk, amilyen pl. a Proto-Kaw vagy a svéd Black Bonzo (akiknek 2007-es "Sound Of The Acopalypse" című albuma a "mozgalom" kiemelkedő teljesítménye).

Értem én, hogy manapság egy valamirevaló metál bandának gyakorlatilag űrtechnológiával kell dolgoznia, kamionnyi kütyüvel és technikusok hadával turnéznia, és ez bizony könnyen terhessé válhat. De valljuk be őszintén, hogy a 70-es évek hangzásához való visszatérés nem valami progresszív. Az akkori bandák éppen azzal tűntek ki, hogy mind technikailag, mind zenei szempontból fényévekkel jártak saját generációjuk előtt. Ezt a világot megidézni 2008 környékén már kifejezetten konzervatív dolog, ráadásul nem is túl eredeti.

A Presto Ballet zenéjére tehát a progresszív helyett inkább a konzervatív címke illene, de ez nem változtat azon, hogy a banda immáron második lemeze, "The Lost Art Of Time Travel" egy nagyon jól sikerült kis anyag. Az analóg technológia ellenére (vagy éppen azért) bikán szól, a nóták egyenletesen magas színvonalon hozzák azt a fílinget, amit annak idején csak Kerry Livgren (Kansas) vagy Jon Anderson (Yes)  voltak képesek megteremteni. Vanderhoof nem kockáztatott, kihasználva a mostanában egyre erősebben jelentkező nosztalgiát szélirányba állt -- de becsületére legyen mondva, legalább jó messzire pisilt.

Tartuffe

A rock/metal világ megannyi szép és értékes pillanata mellett sem szeplőtelen. A dőltünkre leső Tökmag Jankók pedig jó érzékkel és kárörvendően tükrözik vissza a stílus ballépéseit, nehezen cáfolhatóan, hogy a fájó általánosítás és sztereotip megközelítések mögött nem mindig csak outsider ostobaság van. Ezért ha meg akarunk maradni Herkulesnek, szükséges önkritikát gyakorolni és elébe menni a vádaknak.

A kamufaktor 10-es skálája mutatja, hogy valaki meddig evezett be (szólóban vagy csapatával) a tehetségtelenség/pojácaság/elvtelenség, stb. vizein. Az alacsony érték (0-5) kevésbé, de szóvátehetően kamu, ötös érték fölött viszont akad(na) takargatni- és szégyellnivaló rendesen!

Grunge, rap metal és egyéb vadhajtásokat, valamint magyar előadókat nem értékelünk.

1. Axel Rudi Pell

A szőke germán wannabe-Malmsteen szemfényvesztése számomra a metal legnagyobb rejtélyeinek egyike. Herr Pell képességeiben egy kisvárosi "Ki Mit Tud?" amatőr rockzenekarának kezdő,  lámpalázas gitárosát múlja alul, amit évek óta leplez a rajongók (és szakma!!!) előtt azzal, hogy az egyébként jó dalait szenzációs muzsikusokkal adja elő zenekarában. Játékában egy sorozatgyilkos érzelmei és egy leharcolt kukoricamorzsolón végzett munkamenet gördülékenysége egyesülnek.

Bármelyik szólójának kamufaktora bőven piros tartományos, személyes kedvencem azonban a "Clown is Dead" koncertváltozata (lásd: YouTube), amely után minden esetben cserélni kell a műszert.

Kamufaktor 8/10

2. Hammerfall

Halhatatlanságukat jelentő hőstettük értékét, miszerint visszahozták a köztudatba az "igazi metál"-t, nagyban csökkenti az a tény, hogy a 90-es évek végére a grunge teljesen kilehelte lelkét, így tőlük függetlenül is  egyértelmű volt, hogy rövidesen paradigmaváltás következik, és valóra válnak a Pokolgép profetikus sorai a bőrös-szögecses rock és követőinek feltámadásáról. A HF sikertörténete a jókor, jó helyen tipikus esete. Egy-két valóban hatásos daluk (pl. Glory To The Brave) mögött valódi zenei tartalom és tehetség nem nagyon létezett, a kiéheztetett újgenerációs metalhead-ek persze azonnal rábuktak, mint háziszárnyasok a tyúkudvarra torokból beküldött turhára.

A mentorukként emlegetett, náluk tehetségesebb és karizmatikusabb egykori német Stormwitch zenekarnak a 80-as években még csupán annyi adatott, hogy egyetlen külföldi turnéjukon, saját maguk cipelhették befelé erősítőiket pl. a Szegedi Ifjúsági Házba. A túlfújt Hammerfall-lufi mostanra azért kipukkadni látszik. A mór mehet....

Kamufaktor 6/10

Kiadó: InsideOut

A zsidók egyiptomi rabságát, majd Mózes vezetésévél a szabadulást megéneklő izraeli Amaseffer debütálása a maga majd 80 perces hosszúságával, zenei összetettségével nem egy gyorsfogyasztásra szánt korszerű anyag. Az ipari méreteket öltő zeneletöltés korában, egy-két felületes belehallgatás után ezt sokan kirostálják majd, jobb esetben örökre bentragad hallgatlanul a winchesterben.  A tömörített zenefájl igénytelenségében alkalmazkodóbb, de egyértelműen alacsonyabb rendű alfaja a hanghordozók osztályának, mint a booklettel rendelkező, kihalástól fenyegetett társa az audio CD, márpedig ezt az albumot csak szövegkönyvvel a kézben érdemes először meghallgatni. Ebben az esetben viszont egy csodálatos közel-keleti zenei időutazás részesei lehetünk.

Számos rock/metál csapatnál egyfajta rejtélyes belső késztetés, hogy az ókori Babilont egy  lassú-málházós, epikus tételben megénekeljék. Ha az Amaseffer zenei világát akarjuk elnagyoltan körülírni, talán ezen a nyomon érdemes elindulni.  Ha konkrétabb meghatározást keresünk akkor azt mondhatjuk, hogy az Amaseffer Exodusa olyan, mint Izrael állam maga;  a nyugati civillizáció jeleit magánviselő korpusz, amely beékelődött az arab világba, létrehozásához pedig sok-sok pénz kellett. Ha a beékelődés olyan csodálatosan és zökkenőmentesen történt volna a nagypolitikában, mint itt a muzsika hangján, akkor 1948. május 14-én  David Ben-Gurion izraeli miniszterelnök Jasszer Arafat pihenő fejével az ölében kiáltotta volna ki Izrael állam függetlenségét, egyidőben az önálló és szabad palesztin állam megalakulásával... A sok pénz is áll azt hiszem, hiszen ilyen nagyszabású produkció, rengeteg vendégszereplővel és nagyzenekari hangszereléssel nem olcsó mulatság, de a zsidók ezt azért meg szokták oldani valahogy.

A lemez hangzását meghatározó zenei meder csordultig van keleti dallamokkal, jórészt autentikus hangszereken megszólaltatva, amelybe az Amaseffer csepegteti a nyugati civillizációt, jelesül a jófajta progresszív metált. Csepegtetést írtam, nem véletlenül. Bár a nyugat markáns képviselőjeként maga Angela Gossow kisasszony(?) is felbukkan az Arch Enemy-ből Mózes rossz lelkiismeretének démoni hangjaként,  a lemez nem fogja leszakítani az arcokat (az állakat igen, pl. az enyémet). Van benne súly pedig, nem is kevés, csak nem a megszokott héthúros/kétlábgép töménységgel szólalnak meg a témák. Ha valaki azt mondja, hogy a  kivonulás éjszakájának sikerét némi egyiptomi emberhalállal megszponzoráló öldöklő angyal zenei megjelenenítésében (Ten Plagues) nincs súly, az semmit nem tud a zene kifejező erejéről.

Mats Leven (Yngwie, At Vance, Krux, Therion, stb.) a másik "nyugatos" csodálatos dallamaival talán élete egyik legjobb teljesítményét nyújtja. Egyedül és duettben is végig hibátlan. A nagyívű, többnyire lassú, himnikus témák persze lehetőséget biztosítanak a kibontakozásra, de ez is lehetett a cél. "Itt vannak a zenei alapok Mats, kenjed neki !" És lőn.

Ki lehetne vesézni, hogy a lemezidőből mennyi a tényleges zene, és mennyi az átkötő bibliai szövegmondás, meg egyéb közjáték, de csak a gyorsfogyasztókról tudom elképzelni, meg Tartuffe cimborámról, hogy csinál belőle egy lerövidített best of változatot, amelynek minősítésétől most eltekintenék. Az idei év rock/metál termése a tavalyi közelében sincs, ha Yngwie és Ripper kihagyja a ziccert az Amaseffer még a tízes lista győztese is lehet.

Túrisas

Nagy Britannia a 70-es és 80-as években valóban rock-nagyhatalom volt; elég ha olyan legendás bandákra gondolunk, mint a Led Zeppelin, a Deep Purple, vagy az Iron Maiden és a Judas Priest. Nem volt ott hiány nagy gitárhősökben sem; Clapton, Gilmour, Blackmore megkerülhetetlen nagy öregjei a szakmának, akik gitárosok generációit inspiráltak, inspirálják. Sajnos Kölcsey szavai a Hymnus-ban: "vár állott, most kőhalom" fájdalmas visszhangra találnak az Egyesült Királyságban; mostanában lánybandák hordái és nyafka "beat"-csapatok garázdálodnak arrafelé. Bár vannak biztató jelek, szerintem az egyik legkiemelkedőbb, legüdébb színfolt Guthrie Govan, aki az illusztris "Guitar Techniques" magazin rendszeres munkatársa, valamint a Guildford’s Academy of Contemporary Music, és újabban a Brighton Institute of Modern Music gitár tanára.

A szélesebb közönség előtt Govan 2001-ben tűnt föl, amikor bevették a legendás Asia soraiba. Velük két lemezen is játszott (Aura - 2001, Silent Nation - 2004), amíg az Asia úgy nem határozott, hogy visszatér az ős-eredeti felálláshoz, Steve Howe gitárossal. Govan nem szontyolodott el, hanem megjelentetett egy zseniális instrumentális lemezt "Erotic Cakes" címen (2006). Ezen az albumon egy-egy szóló erejéig közreműködött Richie Kotzen és Bumblefoot (Ron Thal) is; utóbbi most elvileg tagja a Guns 'n Roses új fölállásának. Az "Erotic Cakes" erősen jazz-es fölhangjai már jelezték milyen irányba tart Govan zenei érdeklődése.

Govan bandája közben kiegészült Zak Barrett szaxofonistával, s így Guthrie Govan & the Fellowship néven rendszeresen (minden csütörtökön) föllépnek egy "Bassment Club" nevű jazz lokálban Chelmsford, Essex-ben. Ezeknek a föllépéseknek "terméke" ez a nem hivatalos anyag, amelynek már tulajdonképpen semmi köze sincs a rock-hoz, vagy a heavy metal-hoz. A Fellowship egy tipikus jazz-fusion band, erős Dave Weckl kötődésekkel; más Dave Weckl szerzemények között pl. szerepel a lemezen az "Access Denied" című nóta a fantasztikus Rhythm Of The Soul (1998) albumról.

Vajon, hogy kerül ide, erre az oldalra egy vérbeli jazz-fusion kiadvány? Mindig is híve voltam az intelligens zenei stílusok átjárhatóságának; a progresszív zene alapgondolata, vezérlő elve is ez. Aki hasonlóképpen gondolkodik, annak Govan mester új anyaga biztosan nagyon be fog jönni, s talán a közeljövőben össze is futunk valamelyik csütörtök este a Bassment Club-ban, Chelmsford, Essex-ben. Adná az Ég!

Tartuffe