Mivel ez a blog nem egy olyan hivatalos rock ill. metál "webzine", amely zenei kiadók rendszeresen megküldött promóciós anyagait hivatott értékelni, nincs semmi ok arra, hogy csak frissen megjelent teljes hanghordozók értékelésében merüljön ki. A bejegyzéseink olykor retrospektív jellege, illetve kísérletező szellemű alkalmi írások vagy rovatok közlése nyilvánvalóan megmutatja, hogy "küldetéstudatunk" és zenei lelkesedésünk szárnyait ilyen megszorítások nem kötik gúzsba. Elvégre is ez a kétségkívül időigényes, ámde kifejezetten szórakoztató vállalásunk egyfajta zenei napló, ahová fölkerül sokféle gondolatunk, benyomásunk, élményünk.

A fönt vázolt logika alapján eszembe jutott, hogy miért ne lehetne olykor írásokat közölni egyetlen figyelemre ill. kiemelésre méltó dalról. Talán elsőre túlzónak hangzik, de a magunkfajta zenébe zuhant, már-már a korlátoltság határát súroló ínyenceknek alapélménye, hogy nem minden album egységes. Vannak lemezek, amelyek elejüktől a végükig zseniálisak, vannak olyanok, amelyek hasonló spektrumban közepesek vagy egyenesen szarok, s végül léteznek olyan anyagok, amelyekben ott rejlik néhány igazgyöngy. Az utóbbi esetben kimondottan kívánatosnak tartom a szemezgetést.

Először is tisztázni kell, hogy pontosan mit értünk ügyeletes kedvenc alatt. Nos, az minősül ügyeletes kedvencnek, ami megmagyarázhatatlan módon "beragad" a lejátszóba; az embernek hozamosabb ideig se kedve, se ereje lemezt, ill. (a rovat kapcsán) nótát cserélni. Hálával tartozunk Istennek a digitális lejátszók és számítógépek koráért; kazettás magnókkal ez az egész nagyon macerás lenne. Az ügyeletes kedvenc természetesen az, amelyik napközben többször is előkerül, olykor "végtelenített" üzemmódban huzamos ideig ismétlődik. Ez persze nem jelenti, hogy megunhatatlan. Minden megunható. Mozart "Kis éji zenéjének" vagy Pachelbel "Kánonjának" már első taktusaira is kiver a gennyes herpesz, pedig tényleg igényes darabok.

A rovat (ha egyáltalán az lesz belőle) első szereplője a Redemption "The Fullness Of Time" (2005) című lemezén szereplő 4. szám, a "Sapphire". Konkrétan két napja bele van gyógyulva a gépembe. Van Dyke (gitáros, billentyűs) mester zseniális dala történetesen egy olyan lemezen szerepel, amelyik az "elejétől végig zseniális" kategóriába tartozik. A Redemption a meglehetősen telített progresszív piacra képes volt egy új hangzást szállítani, még akkor is, ha sokan nem szeretik Bernie Versailles "tekerős" stílusát, gitárhangzását, és a dalok egy idő után valóban nagyon egyformának tűnnek. A legutóbbi anyag (The Origins Of Ruin, 2007) már nem is tudta hozni ugyanazt a színvonalat, nem is került bele a 2007-es "Top 10" listámba, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez leginkább a hihetetlenül erős fölhozatalnak tudható be.

A Sapphire egy erősen Fates Warning-os intróval indít, ami nem is olyan nagy meglepetés, ha megfontoljuk, hogy a Magnitude 9-os Corey Brown epizódszereplése után ezen a lemezen már a legendás Ray Alder énekel. Az intró után menthetetlenül és megállíthatatlanul beindul a lüktetés, ami a kb. 16 perces szám végéig kitart. A dalnak elképesztően erős sodrása van, amit az alkalmi "kiállások" és ritmusváltások sem lassítanak. Ebben nem kicsi a szerepe Chris Quirarte dobosnak (ex-Prymary). A Sapphire esetében azonban nem a fejszaggató Pantera riffek lüktetéséről van szó (Isten nyugasztaljon, jó Dimebag!), hanem egy olyan hömpölygésről, amit csak megáradt, medrükből kiszakadt folyók tudnak produkálni.

Annak ellenére, hogy a dal szokatlan mennyiségű szövegszerű közlést tartalmaz (ez a viszonylagos bőbeszédűség általában jellemző a Redemption nótákra), marad idő káprázatos szólókra is; többre is, húrokon és billentyűkön, melyeken testvériesen megosztozik van Dyke és Versailles. Ez egyáltalán nem válik kárára az instrumentális részeknek, sőt. Elég kézenfekvő, hogy Nicolas van Dyke és Bernie "Shredder" Versailles elég sok Malmsteen-t hallgat, és milyen jól teszik! A hangszeres teljesítményhez Ray Alder is hozzáteszi a magáét; szépen, az eléggé pörgős prozódia ellenére is megannyi érzelemmel telítve énekel, a refrén is igazán ütősre sikerült.

Én a zenét következetesen zenei ügyként kezelem, így a szövegek a fontossági sorrendben igencsak hátul kullognak. Ebben a műfajban sajnos az ember bele is kényszerül az ilyenfajta magatartásba, hacsak nem akar krónikus fejfájást, esetleg heveny hányingert kapni a sok démontól, száguldó motortól, viking harcostól, meg nemi jellegű kalandozástól (s akkor még finoman fogalmaztam). Szerencsére azonban a műfaj rákfenéje nem diagnosztizálható a Redemption-nél. A Sapphire tulajdonképpen egy kurtán-furcsán véget ért fatális szerelemről szól, illetve arról, hogy az emberfia miként próbál kilábalni a szívszaggató fájdalomból, a demoralizáló csalódásból, a reményvesztettségből. Kifejezetten költői képekkel operálva a szöveg tökéletesen megragadja a férfiszerelem "erősebb, mint a halál" jellegét, s mindezt úgy teszi, hogy egy pillanatra sem válik dagályossá, nyavalygóvá, kínossá.

Summa summarum, a "Sapphire" egy igazi gyöngyszem, ráadásul nem is az egyedüli értékelhető nóta a lemezen. Történetesen a "The Fullness Of Time" minden egyes pillanata igazolja azt a 3-4 ezer forintot, amit manapság elkérnek érte.

Tartuffe