A rock/metal világ megannyi szép és értékes pillanata mellett sem szeplőtelen. A dőltünkre leső Tökmag Jankók pedig jó érzékkel és kárörvendően tükrözik vissza a stílus ballépéseit, nehezen cáfolhatóan, hogy a fájó általánosítás és sztereotip megközelítések mögött nem mindig csak outsider ostobaság van. Ezért ha meg akarunk maradni Herkulesnek, szükséges önkritikát gyakorolni és elébe menni a vádaknak.

A kamufaktor 10-es skálája mutatja, hogy valaki meddig evezett be (szólóban vagy csapatával) a tehetségtelenség/pojácaság/elvtelenség, stb. vizein. Az alacsony érték (0-5) kevésbé, de szóvátehetően kamu, ötös érték fölött viszont akad(na) takargatni- és szégyellnivaló rendesen!

Grunge, rap metal és egyéb vadhajtásokat, valamint magyar előadókat nem értékelünk.

1. Axel Rudi Pell

A szőke germán wannabe-Malmsteen szemfényvesztése számomra a metal legnagyobb rejtélyeinek egyike. Herr Pell képességeiben egy kisvárosi "Ki Mit Tud?" amatőr rockzenekarának kezdő,  lámpalázas gitárosát múlja alul, amit évek óta leplez a rajongók (és szakma!!!) előtt azzal, hogy az egyébként jó dalait szenzációs muzsikusokkal adja elő zenekarában. Játékában egy sorozatgyilkos érzelmei és egy leharcolt kukoricamorzsolón végzett munkamenet gördülékenysége egyesülnek.

Bármelyik szólójának kamufaktora bőven piros tartományos, személyes kedvencem azonban a "Clown is Dead" koncertváltozata (lásd: YouTube), amely után minden esetben cserélni kell a műszert.

Kamufaktor 8/10

2. Hammerfall

Halhatatlanságukat jelentő hőstettük értékét, miszerint visszahozták a köztudatba az "igazi metál"-t, nagyban csökkenti az a tény, hogy a 90-es évek végére a grunge teljesen kilehelte lelkét, így tőlük függetlenül is  egyértelmű volt, hogy rövidesen paradigmaváltás következik, és valóra válnak a Pokolgép profetikus sorai a bőrös-szögecses rock és követőinek feltámadásáról. A HF sikertörténete a jókor, jó helyen tipikus esete. Egy-két valóban hatásos daluk (pl. Glory To The Brave) mögött valódi zenei tartalom és tehetség nem nagyon létezett, a kiéheztetett újgenerációs metalhead-ek persze azonnal rábuktak, mint háziszárnyasok a tyúkudvarra torokból beküldött turhára.

A mentorukként emlegetett, náluk tehetségesebb és karizmatikusabb egykori német Stormwitch zenekarnak a 80-as években még csupán annyi adatott, hogy egyetlen külföldi turnéjukon, saját maguk cipelhették befelé erősítőiket pl. a Szegedi Ifjúsági Házba. A túlfújt Hammerfall-lufi mostanra azért kipukkadni látszik. A mór mehet....

Kamufaktor 6/10

3. Bret Michaels (Poison)

Eszünk ágában sincs az egykori hajmetál bandákat szívatni, mert egyrészről ez még ma is rendszeresen megtörténik internetes oldalakon, másrészről hadd ne értsünk már egyet azzal, hogy a White Lion, Mr. Big, Mötley Crüe, stb., az önmagában 11-es kamufaktoros külsőségek mögött semmiféle értéket nem hordozott.
Jelöltünk viszont nem igazán villantott sem régen (hú, mekkorára ment már össze, amikor Richie Kotzen vokálozott mellette!), sem napjainkban. A vele kb. egy ligában játszó Vince Neil mára összekapta magát és "tarkacsapatával" együtt fílingesen nyomják a rock n' rollt, míg Bret valóságsózik, hakniturnézik és teljesen érdektelen szólólemezzel biztosítja magának a betevőt -- és  a megvetést...

Kamufaktor 6/10

4. Manowar

Szerintem tuti, hogy Joey deMaio anyukája sem tudja biztosan, hogy fia valóban eszét vesztette-e a rockbizniszben, vagy csak zseniális üzletember, aki hosszú évek óta tudatosan csúcsrajáratja a Manowar-gépezetet az idióta módon komolyra vett "death to false metal"-mozgalmával. (Vajon mit tenne velem, ha megtudná, hogy éppen e témakörben, vele szemben, mint elkövető (poser) kívánok ítélkezni?)

Manowar-zene párti vagyok, tehát a zenéjüket összességében nézve 0-2 kamufaktorúnak minősítem, egyetlen korszakot kivéve. A Ross The Boss távozása után érkező David Shankle (jelenleg David Shankle Group) igazi Axel Rudi-díjas szemfényvesztő. Játékát elsősorban egy speciális shredding-technika jellemzi, melynek lényege, hogy a nagyon rövid idő alatt, nagyon sok "lefogott" hangból szinte csak egy élvezhetetlen hangmassza hallatszik. Az Earthshaker koncert DVD fénypontjaként a három (egykori és jelenlegi) gitáros egymás után villant a Battle Hymns-ben. Míg Boss érzéssel, Logan technikával brillírozva lép túl a feladaton, Dávidnak sikerül egy majdnem maximális kamufaktorú szólóval beégetni magát.

Összességében a Manowar-t kisebb értékre elkövetett zenei kamuzás  és  megbotránkoztató viselkedés vétségében  találtuk megalapozottan bűnösnek, de tekintettel arra, hogy David Shankle már nem tagja a csapatnak a büntetés végrehajtását próbaidőre fölfüggesztjük.

Kamufaktor 2/10

5. Blackmore's Night

Tudom, hogy ez nem metál, de Ritchie Blackmore neve annyira összeforrt a stílussal, persze inkább a hard rockkal, hogy a zenekarral kapcsolatos legtöbb információ máig is a rock/metál fórumokon érhető el.

A BN esetében az őszinteség számomra nem kérdés, a tisztességben megparókásodott Tinódi Lantos Richárd és bájos kedvesének mű-reneszánsz-nosztalgiája belülről jön, ez világos. Kérdés csupán az, hogy az egyszer elkerülhetetlen számadás napján, miként fogja megmagyarázni életművében az "In Rock" lemez "Child In Time" nótája és az első BN korongra ürített teknósított Hattyúk tava- feldolgozás (Writing on The Wall) között feszülő kozmikus távolságot? Sajnos a sor folytatható még a Rednex-sláger és szovjet mozgalmi dal reneszánszosításával is, amelyeknek kamufaktora esetleg csak hadi csúcstechnikával lenne mérhető.

Az egyébként nem oly tragikus összképet tehát erősen gyengíti az egyik legnagyobb gitárhős alkalmankénti árulása.
  
Kamufaktor 5/10

Folyt. köv.

Túrisas