Volt már itt, nem is olyan régen Def Leppard koncertkiadvány-recenzió, ezért most nem lett volna, ha nem futok bele leárazva 3.900 pénzért a DVD+2CD kombóba, merthogy ennyiért nem hagyja ott az ember, ez tiszta sor. De ha már szemfülesen elhoztam a "bótbú", tartozok annyival, hogy beszámolok róla, tartogat-e bármi pluszt a "Live In Detroit", ugyanis, a "Viva! Hysteria" mind képben, mind hangban egészen kiválóra sikerült.
Nehéz egyértelmű választ adni, mert hasonlóan pazar színpadképet és majdnem ugyanazokat a Leopárd-alapvetéseket kapjuk, mint a múltkor (naná, a "Hysteria" megkerülhetetlen rocktörténelem!), tehát igazából az objektivitást szem előtt tartó válasz a "nem", de én mégis ajánlom az anyagot. Ez a koncert valahogy arcbamászóbb, a két gitáros láthatóan hihetetlen élvezi a játékot (Cambellnek már elévülhetetlen érdemei miatt nem szükséges, Collen viszont mintha igazolni akarná a G3-as beválogatást) és talán a jól ismert díszítéseket határozottabban/rockosabban is nyomja, néha már-már olyan érzése van az embernek, hogy Zakk Wylde bújt el a színfalak mögött. A "Love Bites" alatt például csak úgy tolakodnak azok a Wylde fémjelezte felharmonikusok/üveghangok, és mondanom sem kell, nem tesz ez rosszat a dalnak, kicsit sem.
Egy szó, mint száz, valamelyik a két DVD közül meg kell, hogy legyen, erről nem nyitok értelmetlen vitát. Hogy melyik legyen, azt odabízom, ez talán picikét "vastagabb".
Annak, hogy nagyon sokan mára már nem igazán lelkesednek a koncertlemezekért, megvan a maga (azt kell mondjam, nagyon is megalapozott) oka. Mostanában egy koncertlemez – tisztelet a nagyon ritka kivételnek, hirtelen nem is jut eszembe ezt igazoló példa – a nóták stúdióváltozata + közönségzaj, ráadásul mindez utólag erősen feljavítva a stúdióban.
Magam is a nem-lelkesedők táborába tartozom, viszont a színvonalas koncert DVD-ket kimondottan szeretem, így továbbra is gyűjtöm az ilyen anyagokat, merthogy mára azért szerencsénkre többnyire megjelenik a képanyag is opcionálisan a CD mellé csomagolva. De ha a ténylegesen a koncertek zenei részére szorítkozunk, akkor a reklámból ismert "csipszes tata" kifakadását nagyon is idecitálhatjuk, kontextusából ugyan kiragadva, de tartalmilag azzal teljesen azonosulva: "Azért kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi..."
Szerencsére annak idején rögzítésre kerültek azok a koncertek, ahol az improvizációk az előadások szerves részét képezték, és hogy ezek mennyire nem öncélúak voltak (azért akadtak olyanok is...), arra legyen itt egy példa. A Rainbow "On Stage" klasszikus koncertlemezéről ismertnél is hosszabb és jobb ez a változat, és pontosan azt mutatja meg, hogy volt ugyan egy laza koncepció, de ezt estéről estére is variálták, úgy, hogy közben a Karmestert és annak aktuális, szintén estéről-estére kiszámíthatatlan hangulatingadozását figyelték. Szegény Blackmore-t ekézik eleget mostanában, azt hiszem, teljes joggal. Mert nem arról van szó, hogy gyorsaságban megkopott (erről is, de ez talán a korral természetes is), hanem arról, hogy zeneileg mintha nem lenne teljesen képben a színpadon, rossz hangokat játszik, az imprók is ötlettelenek, szétesik az egész produkció. Nézzük meg, hogy fénykorukban mit muzsikáltak össze! Egészen elképesztő összhang uralkodik a csapatban, egymás rezdülését is veszik, azonnal érkeznek a megfelelő hangok, és a megfelelő hangok alá a megfelelő harmóniák. Csoda.
Remélem, az őszre beígért Candlemass album nem fogja azt jelenti, hogy a gyertya csonkig égett, és a viasz úgy vált energiává a levegőben, ahogy Edling riffjei nyomták bele magukat a doom-metal nagy – és bizonyára roppant nehéz – ólomkönyvébe. Mindenesetre a búcsúzásnak szánt lemez előtt itt egy EP, aminek az előzményeként Leifet kérték fel egy számítógépes játék kísérőzenéjéhez közreműködőnek: remélem, a játék nem flipper, ahol a golyók fele akkora sebességgel vánszorognak, Te viszont a karokat csak negyedakkora sebességgel tudod mozgatni – szívás… bár a vereség érzéséhez pont illenének a gyászos ütemek.
De mielőtt még belekezdenék a rövid recenzióba, hadd szedjem össze a bátorságom, mert jelen esetben kissé szembe megyek a hivatalos kánonnal: szerintem Edling nem igazán a riffteremtésben alkotott korszakalkotót, hanem az azokhoz társuló dallamokban. Miért is mondok ilyen sületlenségeket? Mert a doom riffjeinek alapvető eleme a disszonancia, amit akármerre csűrök-csavarok, harmóniát nem fogok kapni. És mi van, ha a végeredmény még disszonánsabb lesz? A doom esetében semmi – illetve siker. (Maga Iommi sem zeneelméleti megközelítéssel állt neki riffeket gyártani – az ösztönös megérzés a doom hangulatában úgy látszik, legalább olyan fontos lehet, mint a zeneelméleti alap. Persze nem becsülöm le utóbbi jelentőségét sem, hiszen nemzeti zeneirodalmunk tele van a doomban is felhasznált borzongató-fájdalmas hangulattal, nem véletlen a stílus underground népszerűsége.
Edling tehát véleményem szerint inkább a dallamok terén tud újat és újat – kortársainál magasabb színvonalon – felmutatni; olyan dallamokat, melyeket a vánszorgó, halotti ütemekkel összekötve nem disszonanciát kapunk, hanem nagyon is integráns egészt. (Nem olyképpen, mint a legutóbbi, egyébként roppant élvezetes Avatarium albumon, ahol a popmelódiákhoz úgy illeszkedtek a doomos riffek, mint Dúró Dorához a pártfegyelem.)
S ha nem értesz egyet velem, hallgasd meg az új LP dalait: az első két kardcsörtetős, pöfögős-zakatoló szerzeményben úgy úsznak egymásra az említett komponensek, ahogy a hínárkötegek a kétnapos vízi hullára, győzzél hideglelést kapni a nagy harci hevületben, de ha ez nem elég, figyeld a harmadik, csodálatos, és az eddigi diszkográfiába nem nagyon illeszkedő, akusztikus "Fortuneteller"-t, ami igazából egy Bruce Dickinson szólóalbumon is felcsendülhetne a maga kvázi folkos – panteisztikus hangulatával. Mit mondjak, gyönyörű!
Az utolsó dal aztán egy laza csuklógyakorlat, és ha még mindig kételkedsz a szavaimban, nyugodtan játszd le a felhangzó riffeket hátrafelé – nyugi, anyu, nem fog az ördög megszólalni, mert a darab instrumentális –, és ha ugyanolyan disszonáns eredményt kapsz, meglátod, hogy igazam van.
Ja, és hogy Mats Levén kiváló-mágikus teljesítményéről még nem is szóltam? Hát kell a kedves olvasót informálni arról, amit mindannyian tudunk? Na, ugye.
Erre a recenzióra készülve – ahogy szoktam – visszaolvastam az előadó legutolsó lemezéről írott kritikámat. Szerénytelenül jegyzem meg, kifejezetten jól sikerült, gondolatindító írás, aminek két év távlatából is vállalom minden egyes szavát. Akkor persze elsősorban a történelmi távlatok által biztosított zeneszociológiai következtetések voltak érdeklődésem homlokterében, most azonban végre az albumot is részleteiben kielemezhetem. Kielemezhetném! Ha ez lenne a célom vagy stílusom, de nem ez. A lényeg, hogy 2016-ban én lepődtem meg a legjobban, hogy a hosszú évekig bizalmatlanul méregetett zeneszerző/gitáros/énekes egy olyan lemezt készített el, ami még a toplistámra is fölkéredzkedett.
Ilyen előzmények után nincs rajta mit csodálkozni, hogy idén már kifejezetten türelmetlenül vártam az új anyag megjelenését. Az "A Dying Machine" Tremonti első lemeze, ami a Napalm Recordsnál jelenik meg (ez Európában komoly előrelépést jelent), de abból a szempontból is elsőnek mondható, hogy Tremonti még sohasem készített korábban koncept-albumot. A sztorit (amibe a szerző egy csomó időt és energiát fektetett, tán könyv is lesz belőle) most inkább nem taglalnám. Már többször elmondtam, hogy nem vagyok a tematikusan összefüggő albumok ellensége, de ebben a műfajban még nem nagyon találkoztam olyan történettel, amire érdemes lett volna az időmet (és másokét) pazarolni.
Első ránézésre kissé megrettentem, mert a lemezen 14 dal szerepel, ami nem mindig jó jel, de azután megnyugvással konstatáltam, hogy így is csak erős 60 perc . Az első néhány pörgetés után azt kell mondjam, hogy ez most nem olyan ütős és gyorsan ható, mint mondjuk 50 mg Flector Rapid granulátum, vagy éppen a lemez közvetlen elődje. A "Dust" bizony kifejezetten fülbemászó, szinte hipnotikus erejű alkotás volt, de itt úgy érzem, hogy a daloknak – egy-két kivétellel (pl. címadó, "A Lot Like Sin", "As The Silence Becoms Me") – adni kell némi időt. Ez most kevésbé kompakt és egységes anyag, pedig csiszoltságára, kidolgozottságára nem lehet panasz. Egyébként nincs bajom a balladákkal és Tremontinak mellesleg ez is jól áll, de a "The First, The Last" pop-rock nyáladzása nekem kicsit sok lett. Olyan, mintha egy rádió-orientált Nickelback slágert hallgatnék. Gyorsan ugratok is a "The Day When Legions Burned" kíméletlen, fejszaggató thrashes aprításához!
Végül is tök jó kis anyag lett ez "A Dying Machine", de ezúttal egyértelműen több időt kell az ismerkedésre szánni, plusz az már most látszik, hogy nem fog üstökösként törni az évet lezáró toplistám festői horizontjára.
Fiatalon ment el egy nagyon tehetséges gitárhős, aki szólóban is, dallamos vonalon (Millenium), sőt szigorúbb zenei közegben (Death, Obituary, Deicide) is maradandót alkotott.
Személy szerint a szólólemezét nagyon szeretem, technikailag kikezdhetetlen, ugyanakkor rendkívül dallamos felfogásban játszott.
A gonosz itt van és egyre populárisabb módon osztogatja csapásait az arra érdemesekre: ebből is világosan látszik, hogy az emberiségre – illetve a rockerek bizonyos részére – nem a black és egyéb sátánista hordák jelentik a legnagyobb veszélyt, hanem a fogós melódiákat a csábítás eszközeként felhasználó marketing gépezet, ami jelenleg egy Tobias Forge nevű zenészben, és állandóan változó – egyébként szabadon cserélhető bérzenészekből álló – bandájában öltött testet.
Bár sokan egy jól kitalált blöffnek gondolják a dolgot, az azonban elgondolkodtató, hogy a válaszreakció nem minden esetben az elutasítás, vagyis vannak, akik felismerve a szélhámosságot, akarva is bedőlnek a trükknek – mi ez, ha nem a végítélet egyik előjele: a dallamok és a popularitás csíráját eddig mereven elutasító – és azt kvázi a zenei ízlés felsőbbrendűségével azonosító – szigorú kaszt tagjai most egymásra kacsintva emelik pajzsra a tulajdonképpeni zsinórmértékkel mért hatásvadászatot – ebből is látszik, hogy az ördöggel szemben mindig résen kell lenni, hiszen ott támad, ahol nem is várnánk.
Mert nem nevetséges, hogy a dallamok iránti látens igény az ironikus "pokoli szövegeket" (az irónia egyébként is gyakran a gonosz eszköze – lásd: gyilkos humorú szatírák) feloldozásként használva pont egy ilyen csapatnál tör ki, hogy ahol a vezéregyéniségnek, elismerem, van némi érzéke a ragadós dallamok kidolgozásához, ám közelében sincs a dallamközpontú stílus-mesterek tehetségéhez; már ha nem a marketingről és imázs-teremtésről beszélünk. Mert abból aztán vagy neki, vagy a mögötte álló kreatív csapatnak igenis bőven van, és ha rá tudtak érezni, hogy amennyiben az apokaliptikus szövegeket megfelelő megjelentetési formába csomagolják, akár AOR/pop keretek között is sikert lehet elérni egy eddig megközelíthetetlennek vélt rétegnél is. (Bár szerintem az okkult rock és egyéb szélsőséges metal-stílusok rajongói bázisa kereskedelmi értelemben túl kicsi ahhoz, hogy behozzák a reklámok költségét…).
A Ghost tehát jött, látott és győzött, és olvasgatva a zenei fórumokat, számomra kissé érthetetlen – ugyanakkor nagyon is érthető módon – aratott sikert olyan eszközökkel, melyeket már oly sokan felhasználtak, igaz, nem ilyen párosításban és csoportosításban. Okkult, sátán-imádó, szatirikus szövegek? Maszk mögé bújtatott zenészek? Ellentmondásos nyilatkozatok? A zenekar vezetőjének peres ügyei a többiekkel szemben? Pop-sablonok gitárba merevítése? Mindenkinek ismerősek ezek a panelek, ennek ellenére sikerült beetetni az erre hajlamos embereket, akik ráadásul, mint írtam, tudják, hogy az egész mire megy ki – és mégis. Ugyanakkor meg tudom őket érteni: itt van az a színtér, ahol végre "büntetlenül" lehet élvezni a dallamokat, csápolni, mint a punkok Korda György koncertjén, az egészet úgyis zárójelbe rakjuk – pedig nem, mert tényleg élvezzük, ahogy a gagyi műsort élvezi a kisember, aki boldogan ismer rá a mélység feneketlenségére, arra azonban csak részben, hogy manipulálják. (A markáns atmoszféra-teremtés képességét nem vitatom a bandától, de hát most gonoszkodunk vagy bulizunk? Esetleg bulizva gonoszkodunk?)
Én pusztán egyet sajnálok: míg Forge-nak sikerült az ügyes ötlettel – legyen az sajátja, vagy másé – a figyelmet magára fordítani, addig a sokkal tehetségesebb AOR bandák tucatjai véreznek el az érdektelenség hiányában, ami felveti bennem a következő kérdést: tényleg ennyit számít a csomagolás? De ezt talán csak az ördög tudja.
Értem, illetve nem értem, vagyis azt hittem, hogy értem. Nem, nem bolondultam meg – vagy rosszakaróimnak megfelelve, állapotomban nem történt változás –, pusztán kissé megzavarodtam Nils Patrik Johansson szólólemezét hallva. Mert én, balga, arra gondoltam, hogy a folk-metalban és a veretes, Dio-féle hard rockban nagyot alkotó énekest nem elégíti ki a Civil War – valljuk be! – egyszerűbb, szögletesebb, netán-tán hatásvadászabb világa, melynek színvonala egyébként is Titanic módjára kezdett süllyedni. Ezért úgy gondolta, hogy különválva fogja kiteljesíteni művészi szabadságát (ezt most nagyon szépen írtam), és valami olyasmibe fog bele, amit eddig nem csinált. Erre mit ad az ég, megkaptuk a legutóbbi Civil War lemez folytatását, ahol még a "polgárháborús" csasztuskának is megvan a párja, aki tehát valami Wuthering Heighsthoz, Astral Doorshoz, vagy Lion's Share-hez közelítő anyagot várt el – nem beszélve azokról a naivakról, akik meg tényleg teljesen mást –, most velem együtt koppanva kérdezgethetik: mi van?
Mert nem létezik, hogy ezek az ötletek nem fértek volna el a következő Civil War lemezen, illetve de: ha nem akarták volna, hogy a színvonal lassan lyukat üssön a Mariana-árok aljába – hiszen a megvalósításban annyi az új ötlet, mint egyszeri jakobinusban a "royalitás", arról nem is beszélve, hogy ha szomjas vagy, akár ihatsz is egy felest minden ismerős sablon hallatán – a végére, ha a szomjadat nem is oltod, legalább seggrészegre piálhatod magad.
Ugyan már, kérem, lehet azt 2018-ban komolyan venni, ha valaki Morricone filmzenét próbál meg mozgalmi dalba integrálni – "How The West Was Won" – ráadásul olyan műpátosszal, hogy arra még a 175. számú Rákosi Mátyás úttörőcsapat is vigyázzba vágja magát? Nem, de sajnos Nils sem vicces szándékkal teszi ezt, ami még mentségül is szolgálhatna az egészre. Nem, kérem, az énekes nem ígér mást, mint vért, könnyeket és szenvedést, amiből az utóbbi kettő megvan, ha arra gondolok, mire pazarolja magát a valamikori csodagyerek, akinek minden megmozdulását feszülten leste egy évtizeddel ezelőtt a nagyérdemű.
Arról persze szó sincs, hogy Nils hangja megkopott volna, no de lemenni kutyába, és felvállalni azt a fajta metalt, amit a Sabaton féloktávos énekese is kiráz a kisujjából, több mint pazarlás, arról nem is szólva, hogy ezt a fajta indulóba ágyazott metalt a Manowar ötletesebb, színvonalasabb és szórakoztatóbb módon kimaxolta már – vagy 15 éve. S hogy a Sabaton sikerét látva mégis Nilsnek lehet igaza? Meglehet, mert a banda tökéletes bevezető lehet a metal világába, de azért egy Johansson-féle tehetségtől csak többet várnék, mint csasztuskák ördögálarcban előadott komolytalan (idétlen) mondókázását.
Végig gondolva a dolgot persze azokat is meg tudom érteni, akiknek tetszik az új lemez, mert az énekes tényleg remekül teljesít, a meghívott haverok a Grave Diggerből valamint a Lion's Share-ből tényleg jót akartak, a dalok a maguk egyszerű módján fülbemászóak, és az album vége felé meg-megcsillan az, aminek az egész korongot be kellett volna ragyognia… Kár, hogy nem tudok rájönni Patrik céljára – mert üzleti megfontolásokról ma már nem lehet beszélni, művészi tartalomról meg főleg nem – legalábbis az "Evil Deluxe" (Atyaég, micsoda cím!) esetén.
Kíváncsi leszek a következő Civil War albumra, Kelly Carpenterrel az élen – akinek az utóbbi idők progresszív szereplései után szintén nem értem a motivációit, de ez legyen az én gondom –, vajon tudnak-e valami újat – jóllehet a stílus esetében ez a jelző értelmezhetetlen –, esetleg maradandóbbat alkotni jelen produktumnál, bár azt hiszem, ez momentán nem lesz bonyolult feladat.
Nos, egy kis csemege azoknak, akik - csakúgy, mint én - szeretnek a zavaros mélyben halászni. Ez az anyag az egyik legváratlanabb helyről, India fővárosából, Újdelhiből érkezett. Bár India a Föld hetedik legnagyobb és második legnépesebb állama, nem arról híres, hogy számolatlanul ontaná magából a kiváló heavy metal lemezeket. Biztos vagyok benne, hogy a műfajnak ott is rengeteg fanatikus rajongója van, és jó képességű zenészekben sem szenvednek hiányt, India mégsem mondható - még a legnagyobb jóindulattal sem - metál nagyhatalomnak. Ezen a képen szeretne egy kicsit árnyalni Yatin Srivastava gitáros, zeneszerző, hangmérnök, producer, aki - ha jól tudom - Nagy-Britanniában fertőződött meg a fémes muzsikák iránti lelkesedéssel, és most otthon, szülővárosában próbálkozik a "metál vírus" járványszerű terjesztésével.
Az alapvetően modern, atmoszferikus progresszív metálban gondolkodó Yatin Srivastava egy rakat, számunka - érthető okokból ismeretlen - honfitársával fogott hozzá álma megvalósításához. Talán megbocsájtja az olvasó, ha nevük fölsorolásával most nem duzzasztom fölöslegesen távirati stílusú recenzióm terjedelmét. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy olyan mifelénk ismertebb muzsikusok is epizódszerepet kaptak az albumon, mint Craig Blundell dobos (Steven Wilson, Frost*, Pendragon, Lonely Robot, Kino) és Bruce Soord énekes (The Pineapple Thief). Ezek a nevek jelzik, hogy Srivastava elsősorban a brit rockzenei progresszió hagyományaihoz, hangzásához, hangulatához kötődik, azon belül is hangsúlyosan a Porcupine Tree-féle örökséghez.
A lemezen összesen hat, túlnyomórészt összetett, hosszabb lélegzetvételű szerzemény kapott helyet. Ahhoz képest, hogy ez Srivastava első teljes értékű próbálkozása és a lemez magánkiadásban jelent meg (digitális és fizikai formátumban), teljesen korrekt a hangzás. Sőt! Az anyagot egyébként Srivastava maga mixelte, a maszeterlést pedig Ermin Hamidovic végezte, aki olyan nagy nevekkel dolgozott már együtt, mint a Periphery, Devin Townsend Project, Architects, SikTh. Aki ebben a májusi záporokkal tarkított fülledt időben egy kis kuriózumra vágyik, hogy a légkondi segítségével kellemesen temperált otthonából elűzze az egykedvűség démonjait, nyugodtan próbálkozzon a Yatin Srivastava Project bemutatkozó albumával!
Gyermekkorom kedvenc mondókája jutott eszembe: "Ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, ez az icike-picike mind megette. Kerekecske-dombocska, itt szalad a nyulacska!" Igen, elmentem vadászni a világháló sűrű, rejtelmekkel, meglepetésekkel teli erdejébe, majd megláttam, meglőttem, hazavittem, megsütöttem, és végül úgy fölfaltam, mint a sicc! Hogy mit? Hát a Maestrick néven futkosó brazil progger nyulacska új albumát. Ez a nyulacska bizony nem nyálacska, viszont érdekes ötvözetét képezi a "Majesty", azaz fenség, magasztosság szónak (talán nem véletlen, hogy annak idején a Dream Theater éppen ezen a néven kezdte karrierjét), illetve a még magyarul is fölismerhető trükk (cseles mutatvány, fortély) kifejezésnek.
A kiváló vendéggitárossal (Adair Daufembach) kiegészülő brazil trió tényleg icike-picike, de tökéletesen illik rá mind a fenséges, mind a trükkös szó. Szerintem még hazájukban sem ismerik igazán őket, de mi (régi, szenvedélyes vadászok) már a 2012-es debüt albumukat is "befogtuk" annak idején. Akkor még egy számomra ismeretlen kiadónál jelentek meg, de beszédes tény, hogy azóta fölfigyelt rájuk a sokkal komolyabb hátteret, promóciót jelentő japán Marquee/Avalon. A japánok gyakorlatilag mindenevők, de azt is tudjuk, hogy kiváltképp kedvelik a stílusok között bátran csapongó, grandiózus és összetett progresszív metál muzsikát.
A Maestrick zenéje ellenáll minden kategorizálási kísérletnek, egy kicsit kiszámíthatatlan, örvénylő kavalkádja a Dream Theater, a Queen, és – sajnos ez nem sokat fog mondani az átlag olvasónak – a kicsit cirkuszi, musical-es hajlamú art/prog-rock formációnak, a svéd A.C.T-nek. Ezeket a fiatal muzsikusokat elképesztő hangszeres kompetencia és nem hétköznapi dalszerzői képességek jellemzik. Képtelenség kiszámítani, hogy mi következik; bármikor előkapnak a varázskalapból egy nyulacskát: szimfonikus betét, klasszikus kórusmű, veretes power riffelés, szalonzene, törzsi ritmus, jöhet bármi!
Nem mondom, a 80 perces albumhoz – éppen a kiszámíthatatlanság, a kápráztató sokszínűség okán – kell egy kis türelem, de megéri. Talán nem is egyben érdemes meghallgatni; jobban jár az, aki aktuális hangulatának megfelelően mazsolázgat belőle – nekem momentán a nyíltan keresztény üzenetű, gospel kórussal színesített "Across The River", a "dzsungel-meets-portugál népzene-meets-europower" képlet szerint elegyített "Penitencia" és a lemezt záró 11 perces nagyepika (Transition) a kedvenceim.
Az albumhoz ugyan semmi köze, de veszett jó az együttes énekes-billentyűsének, Fabio Caldeirának "Nothing Else Matters" földolgozása. Azért ezt ágyazom be ide, mert az új albumról sajnos semmit sem találtam "nyilvános felületen".
Egészen ezen album megjelenéséig meg voltam győződve, hogy a gitáros főszereplő hölgy – mentségemre legyen mondva, hogy nem félmeztelen fotókat láttam róla, bár a japánoknál sosem lehet tudni – aztán most kiderült, mekkorát tévedtem. Mindenestre már a debüt – amelyen Rob Rock és néhány japán haver vendégeskedett – meggyőzött arról, hogy… hogy azok a kijelentések, miszerint Wakai lenne a heavy metal szigetországi – mit szigetországi, világméretű! – megmentője, erős túlzásként emelik egy szinttel feljebb hősünk képességeit, mint amilyen jelenleg a valóságban, és itt a jelenleg szón van a hangsúly, mert jómagam többször is tapasztaltam, mire képes a zen-buddhizmusból, valamint a kulturális háttérből eredő fegyelem és szorgalom. (Arról nem is beszélve, hogy mélyen egyetértve Túrisas kollegával, igazi shredder gitárakrobatákat – és szándékoltan nem művészeket,vagy zenészeket írok – Ázsiában találni, valahol a 10-15 éves korosztály környékén, ahol divat lett virtuális ujjakat növesztve szarni a lehetetlenre, no és az elvárásokra.)
Egyelőre azonban barátunk valahol ott tévelyeghet, ahol talján párja, a szintén erősen feminin vonásokkal rendelkező Tommy Vitaly, csak hát az olasz egy leheletnyivel jobb, illetve sokoldalúbb dalszerző. Ezen kijelentésnek természetesen erős a szubjektív tartalma, és mondom, nem lehet tudni, mivé, illetve hová fejlődhet Nozomu, mindenesetre sikerült neki egy olyan erős gárdát összehaverkodni, amivel a határ a csillagos ég. Nem véletlen hát a Frontiers figyelme, ami hozzásegítette egy fél Whitesnake brigád – Marco Mendoza és Tommy Aldridge –, valamint az elmúlt egy-két év legcsodálatosabb felfedezésének, az aranytorkú Ronnie Romeronak a segítségéhez: úgy gondolom, ilyen háttértámogatáshoz már csak a tehetség és némi szerencse szükséges.
Mert gitárhősökre mindig szükség lesz, legalábbis a metal műfajában, ami ugyan magasról tesz a külsőségekre – legalábbis a rockerek egy része úgy gondolja – ugyanakkor konzervatív elvárásokkal teli: igenis, kell a hosszú haj, a széles terpesz, a teli vigyor és a félmeztelenség – ha ez megvan, akkor elég már hősies pózokkal etetni a jónépet, higgyük el, sokan megeszik a dolgot. Ezzel persze most nem arra utalok, hogy Wakai ne lenne kitűnő zenész, és ne tudná eljátszani az összes hang permutációját és variációját – erre rajta kívül még ugye Chuck Norris képes –, de a műfaj megmentőjének kikiáltani – nos, a hallott anyagot tekintve barokkos túlzás.
Hogy mégis, mivel van bajom? Nem a technikai felkészültséggel, mert abban, mint említettem hiba nincs, sőt, még a könnyed elegancia is fellelhető az izzadós megfelelési kényszer helyett, de a dalok összessége – bár mindent elsöprő himnusznak íródtak, melyeket Romero úgy is prezentál – nem győzött meg arról, hogy világmegváltó mű született. Jó-jó, elismerem, hogy egyik szerzeménybe sem lehet belekötni, így a színvonal egységes, töltelék pedig igazából nincs is, de az a bizsergető érzés elmarad, ami arra ösztönzi a jóembert, hogy negyven éves fejjel is léggitárt ragadjon, és haja-híját lobogtatva újra tinédzser legyen.
A dalok persze hűen követik a hősünk példaképei által lerakott utat, van itt Dio, Whitesnake, Rainbow, európai heavy rock (Jaded Heart, Gotthard, Bonfire) replikáns, csak a klasszikusoknál gyengébb minőségben, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem élvezzük a sodró lendületet és a romantikus hősiességgel eljátszott gitárfutamokat. Sőt, ki merem jelenteni, hogy a leírtak ellenére – vagy azok mellett – a dalok nem patikamérlegen születtek, és mértékegységük az 1 lelkesedés, csak hát tudjátok, az a szikra hiányzik, ami egyesek szerint az ihletett állapothoz, mások szerint egyszerűen a mesterműhöz szükséges, hogy felrobbantván a lelkünket, utat nyisson a művészetből eredő boldogság felé.
