Mit tudunk még elmondani róla, amit itt nem írtunk le? Persze, lehetne az új anyagot csupán önmagában is értékelni, de annyira elválaszthatatlan a személyiségétől, sőt annak tökéletes lenyomata, hogy az attitűd és megjelenés csak együtt értelmezhető.

Milyen lett hát a korszakos, stílusteremtő bemutatkozó lemezt megünneplő turné CD/DVD, mindezek fényében? Összecsapott, csapongó, végletekig egoista, trehány, kontroll-vesztett, utánozhatatlanul, sőt megközelíthetetlenül zseniális. Ellentmondásos, persze, de a Maestro maga is a két lábon járó ellentmondás, már legalább 20+ éve.

Kezdjük ott, hogy alig van olyan dal, amit tisztességesen végigjátszanak. Ó, bocsánat, ez így úgy tűnik, mintha a koncert zenekari produkció lenne. Nagyon nem az. Ez szigorúan "one-man show", így is van berendezve a színpadkép. A Mester szerintem még talán egy molinót vagy hangfal-huzatot is dobott volna szíve szerint az őt kísérő, antifazon, amúgy vérprofi statisztáira, nehogy valaki őket (Emilio Martinez - bőgő, Kevin Klingenschmid - dob, Nick Marino - billentyű/ének) is figyelje a koncert alatt. Az alapkoncepció tehát, hogy egy dalból csak egy versszakot játszanak/játszik el, majd jön a szóló, aztán lépünk is tovább. Igen, sajnos képes volt lemészárolni ily módon a legnagyobb klasszikusait.

Van olyan nóta ugyan (nagyon kevés...), amit elnyom végig, de ezek közül pl. a "Smoke On The Water"-t, mint egyetlen feldolgozást, mi a túróért kellett egyáltalán elővenni? És ha már igen, miért nem volt elég megidézni egy rövid impró részeként? Ráadásul érthetetlen, de valamiért annyira amatőr az indítás, élettelenül és lassan kezdi a fő riffet. Eszem megáll! Youtube "How to play?" - sorozat, első nekifutás-szint kb. Ok, hogy nem volt (észrevehető) utómunka, de egy Yngwie ezt egyszerűen nem engedhetné meg magának.

Akad még persze bőven "csemege". Itt van az ének mindjárt. Van a csapatban persze óriási torok (Nick Marino), kitolva billentyűstől a színpad legszélére (valahol a leesés-határon), nehogy még csak a gyanú is ráterelődjön, hogy ő itt nem statiszta. Yngwie három dalt kivéve úgyis mindent bevállal, de hogy! Annyi visszhangot pakoltak az énekre, hogy én még ilyet nem b@sztam! Nemcsak szótagvégek, hanem néha egész sorok jönnek vissza és ismétlődnek folyamatosan, totálisan zavaróan, egészen el- és betemetve a (fél)dalokat. 

És mégis... Számoltam vissza a napokat, hogy érkezzen a 2CD/DVD, mert ugyan az egészen (borító+zene) katasztrofálisan elfuserált legutóbbi lemezét (Parabellum) már két ezresért sem vettem meg, ezt a koncertet tűkön ülve vártam. Mert el lehet-e olyan klasszikusokat rontani, mint a "Far Beyond", "Brothers", "Seventh Sign", "Like An Angel", "You Don't Remember", "Now Your Ships Are Burned" stb? Persze, hogy el! Yngwie lazán megoldja, vagy mondjuk úgy, hogy mindent megtesz ennek érdekében, hiszen pl a zseniális "Vengeance" a "Magnum Opus" lemezről fel van ugyan tüntetve, mint "track", de a valóságban ez annyit jelent, hogy a kötelezően és kicsit agyoncsapva letudott "Trilogy" legvégére felskicceli pár másodpercben a szóló neoklasszikus témáját. Hát, köszi, fasza, a "Smoke On The Water"-ből kellett volna ennyi...

És akkor itt jön a másik alaptézis. Olyan tűz, erő, érzés van még mindig a játékában, hogy még egy összecsapott, elhirtelenkedett "Rising Force" is robban, sok-sok év után is letaglóz. Hallottam már tőle nem egyszer koncerten úgy szétimprózni a "Far Beyond The Sun"-t is, hogy szerintem maga sem tudta, merre jár, nem beszélve a társakról, így totál élvezhetetlen is volt, de szerencsére itt most nagyjából összeszedett(ebb), rendben van. És igen, a 30 "dalos" setlistből lesz, amit soha a büdös életben nem fogok újra megnézni, mert pl. az életmű egészéhez méltatlan új, férc-dalok (Relentless Fury, brrrrrrr!), vagy egyéb effekt-abuzált hervasztások (Grand Finale) húzzák lefelé ugyan a színvonalat, de azért marad még így is bőven klasszikus pillanat, amely ezekben a meggyötört, elkapkodott, torzó formában is óriási zenei élményt jelentenek.

A DVD amúgy korrekt, jó a kép és a sztereó hang is. A statiszták tényleg annyira színpadképtelen kiállással bírnak, szegények, hogy igazán nem baj, ha a lefogyott mestert, Marshall-hegyét és Stratocasterét látjuk csak többnyire, mindezt vörös fényben. Lehetett volna az évfordulós turné hang- és képanyaga persze méltóbb, összeszedettebb, koncentráltabb, sokkal-sokkal jobb, tehetségből bőven futotta volna, adva volt hozzá minden és mindenki. (Önkéntelenül is eszembe jut, hogy anno a "Live In Leningrad" is szertelen, szétimprózott volt a kritikusok, még Szekeres Tamás (!) szerint is, pedig a "Live In Tokyo"-val összevetve, az maga volt a patikamérlegen, grammra kiporciózott anyag, dalokkal, zenekarral.) Hogy nem lett, az pontosan levezethető a főhős jelen mentális kondíciójából, a mellette párhuzamosan futó valóságtól való eltávolodástól.

Ugyanakkor, ha valami véletlen folytán Yngwie minden eddigi felvétele megsemmisülne, így a zenetörténet csak ezt az egyetlen hang- és képanyagot őrizné meg a jövőnek, akkor is pontosan látnák/hallanák a következő generációk értő (!) gitárkedvelői (vajh', lesznek-e egyáltalán?), hogy miért volt utánozhatatlan géniusz Yngwie Johann Malmsteen, az utolsó élő, forradalmi gitárhős.

Túrisas