Ha egy gitárosok és gitárbarátok körében olyan respektet kiérdemlő zenész, mint Michael Schenker kénytelen lemondani magyarországi koncertjét az érdektelenség miatt, akkor joggal merülhet föl a kérdés; hány fanatikus alkotta összefüggő embermasszára lehet számítani a cizellált, neoklasszikus hard rockban nyomuló, de itthon sem igazán közönségkedvenc Royal Hunt hazai koncertjén? Van egy jó, meg egy rossz hírem.

A rossz, hogy nagyon kevésre (kb. 200 fő), a jó, hogy legalább nem maradt el a koncert az így is alulreprezentált rockertársadalom néhány, a konvergenciaprogrammal, gazdasági recenzióval szemben rezisztens néhány hősének köszönhetően. Bibliai hasonlattal élve ők a "szent maradék", akik megőrzik a hitet és élve hagyják a reményt a jövőre nézve. A hasonlat ugyanakkor kicsit sántít, így némi aggodalom azért van bennem, hisz a Szent maradéknak erőt adó isteni ígérettel szemben nekünk csupán Kalapács Józsi lelkesítő szavai maradtak; "... míg a Föld kerek, mindig lesznek rockerek."

Miután bejutottam és láttam, hogy kevesen, de elegendő számban vagyunk jelen, már azon gondolkodtam, hogy a számomra nem mindig meggyőző énekes-legenda, Mark Boals (Yngwie Malmsteen, Ring OF Fire, stb.) élő bemutatkozása eloszlatja-e vajh, kétségeimet a tekintetben, hogy John West vagy akár D. C. Cooper pótlása zökkenőmentesen megtörtént. Ahogy a lemezeken, úgy koncerten is Janus-arcot rejtett a fejkendő és naphemü. Vannak dalok és pillanatok, amikor Boals hibátlan, ilyen pl. az újlemezes és gyilkos Tears Of The Sun, vagy akár a First Rock nóta, ezeket nem is tudnám más hanggal elképzelni, egyebekben pedig sokszor erőtlennek éreztem, főleg középtartományokban, a fejhangú sikítása pedig számomra élőben is irritáló.

No de a kronológiához hűen, először volt ugye a svájci Godiva, akik korrektül elővezetett, de teljesen klisés metaljukkal nem tudtak versenyre kelni a dunai panoráma kinálta alternatívával, úgyhogy kisétáltunk a hajó gyomrából a fedélzetre. Tetszettek volna ötletesebben nyomni...

A Royal Hunt a Paradox I., illetve annak folytatásaként megírt új anyag legjobb dalaiból összeállított összefüggő, kb. egy órás előadással nyitott, melyet nem tagoltak "Helló Budapest!"/ "the next song..."/"Thank You" és egyéb felesleges sallangok, még a színpadra lépést követő vigyor is elmaradt, a témához (a keleti és nyugati kultúra egyre mélyülő szembenállása) illő kimért komolysággal kezdték meg és játszották el a show-t. A hangzás nem volt tökéletes, szerettem volna a vokálokból (főleg Maria McTurk hangjából) többet is hallani, de azért az olyan nóták, mint a Time Will Tell, River Of Pain, First Rock, Tears Of The Sun, rendesen beindítottak.

Miután a Paradox I-II best of véget ért, felengedett a jeges hangulat, Boals varázsütésre előlépett Móka Mikivé, a srácok a pillanat tört része alatt hozzákomolytalanodtak, én pedig azt gondoltam, hogy jön egy-két ráadás, aztán a sika, kasza, léc, 200 embernek ez is bőven elég. A valóság ezzel szemben az, hogy összességében jó két órás lett a buli, kezdtek sorjázni a nagy RH slágerek, melynek csúcspontjai számomra  a Flight, Never Give Up, Cold City Lights, Mission voltak. Bármiben mertem volna fogadni, hogy a zseniális  Epilogue lesz a zárótétel (mindig az), ám ezúttal a Last Goodbye volt az elérkező búcsú dala.

Szimpatikus, igazi régisulis, hangszereiken mindentudó, klasszikus rockfazonok profi előadása volt a koncert, amely ha nem is volt minden ízében tökéletes (pl. a gagyi rock 'n' roll alapra szólózgatás) nagyon megérte a pénzét. Ráadásul az is kiderült, hogy a főnök, és despota hírében álló, irreálisan magas André Anderssen nem telepszik rá a produkcióra. Ha nem több mint két méter, talán ki sem látszott volna a billentyűk elé pakolt díszlet mögül.

Túrisas