Kiadó:
Grooveyard Records

Honlapok:
www.andyjamesmusic.com
www.myspace.com/andyjamesf1

Ha az igényes rock és metál zenéket vesszük alapul, Nagy-Britannia manapság tékozló fiúnak minősül, aki éppen hazafelé bandukol az elhagyott atyai házba. A hetvenes évek legendás és a modern stílusok kialakításában meghatározó bandái (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath, Yes, stb.), illetve a 80-as évek első felének fémes szárnyalása (Judas Priest, Iron Maiden, stb.) után bizony nem hét, hanem annál sokkal több szűk esztendő következett. Átvették az uralmat a gondosan megtervezett fiú- és lánybandák, valamint a nyavalygó, ronda hangszereket ügyetlenül kezelő, steril britpop (rock?) arcok félhosszú vagy gondosan arcba-homlokba fésült frizőrrel (Oasis, Blur, Pulp, stb.) A valódi rockzene kis sörszagú pub-okba szorult vissza, vagy hibernálta magát, a lemezboltokban pedig többórás keresgélés után sem lehetett metál CD-ket föllelni; még a Picadilly Circus-on lévő Virgin Megastore-ban sem.

Azután 2000-től kezdve egyre kevésbé lett ciki a dicső múltat megidézni; először hamvaiból föltámadt Eddie és a Vasszűz, majd melléjük becsatlakozott Júdás pap is. Megmozdult valami, tehetséges új bandák kezdtek formálódni és kiderült, akad néhány gitáros, akik – miközben a médiadivatok jeges szelei fújdogáltak – földalatti barlanglakásaikban formás hangszereiken technikás szólókat gyakorolgattak napi több órában. Így telelt át Jan Cyrka, Guthrie Govan (Asia), Paul Bielatowicz (Carl Palmer Band, Neal Morse), és a közelmúltig még számomra is tökéletesen ismeretlen Andy James.

Még a hasznos és haszontalan információktól egyaránt túlcsorduló világháló sem ad túl sok fölvilágosítást arról, hogy tulajdonképpen ki is ez a Norfolk-i születésű angol fickó. Honlapját kb. akkor frissítették utoljára, amikor nagyanyámat még bölcsőben ringatták, és myspace oldala is csak annyit árul el, hogy nagy kedvencei, példaképei: Joe Stariani, Steve Vai, Greg Howe, Paul Gilbert és John Petrucci... Nincs is ezen a listán mit szégyellni, bár többszöri hallgatás után is azt mondom, James barátunk mindenekelőtt a jó Szatírjani mester és John Petrucci oktató DVD-ire alapozva sajátította el a gitározás csínját-bínját. Néhol kikandikál belőle egy kis Steve Morse, sőt helyenként a jobb sorsra érdemes Jason Becker.

Voltaképpen nem helyes itt saját stílusról beszélni, hiszen James gitárjátékát jóindulattal sem lehet egyéninek nevezni. Intrumentális anyagát ugyanaz a kövér riffekre föltolt kifogástalan technikával abszolvált szólómunka jellemzi, mint – mondjuk – Petrucci "Suspended Animation" (2006) című szólóalbumát, melynek az "In The Wake Of Chaos" (nemkülönben a 2005-ös "Machine" debüt-album) akár egyenes folytatása is lehetne.

Ezzel beazonosítottuk és célkeresztbe állítottuk a brit gitáros gyenge pontját. Kevésbé körülményesen és talán egy kicsit sarkosan fogalmazva: Andy James vérbeli Petrucci klón, de az élvezhető kategóriából. Aki kattan az Álomszínház bárdistájának munkáira, Andy James-ben hamar föl fogja ismerni a lelki társat.

Tartuffe