Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Szerintem nincs olyan ember a szakmában, akit ne sokkolt volna a hír, hogy Mike Portnoy – a zenekar legfőbb motorja és keménykezű "karmestere" - kiszállt a Dream Theater-ből. Sokan inkább azért szurkoltak, hogy James LeBrie lépjen már le, hogy inkább egy hangjához jobban illő AOR bandában kamatoztassa tehetségét. Részemről persze igazságtalannak tartom ezt a széles körben tapasztalható ellenérzést; egyrészt, mert a 90-es évek végén megfigyelhető gyöngélkedések után LaBrie lemezen és élőben egyaránt megbízhatóbban teljesít, másrészről, mert a kanadai rigó jellegzetes orgánuma sokat hozzáadott az ún. "signature" DT, amolyan metálos Rush hangzáshoz.

Na de most nem is LaBrie Dream Theater-beli munkásságáról, hanem szólókarrierjéről van szó. A számomra értékelhetetlen MullMuzzler próbálkozások után a 2005-ös "Elements Of Persuasion" lemez a kissé műanyag megszólalás ellenére is meggyőzőre sikeredett. Ehhez rengeteget tett hozzá Matt Guillory (Dali's Dilemma) billentyűs-dalszerző, akit már évekkel ezelőtt beválasztottam az álomcsapatomba, valamint a tehetséges digó gitáros, Marco Sfogli, akinek instrumentális szólólemezét (itt) és Alex Argentóval közös jazz rock projektjét (itt) rendszeresen és előszeretettel pörgetem itthon. Szerencsére – miközben LaBrie körül mindenki más lecserélődött – ez a két zseniális figura maradt, s így sikerült még az előző albumot is túlszárnyalni.

Meggyőződésem, hogy a pozitív végeredményhez szükség volt Peter Wildoer dobos torokhangjaira is, ami egyfajta frissességet, göteborgi ízt kölcsönös az új anyagnak, azon túl, hogy bebizonyítja a rosszmájú kritikusoknak: LaBrie nem a női szívekhez is közelálló Journey-féle rádióbarát rockzenében, hanem a keményebb műfajban szeret forgolódni. A lemez legizgalmasabb szerzeményei egyértelműen azok közül kerülnek ki, amelyekbe szakosan belesüvölt a svéd ütős, de a dallamosabb nóták között is akad egy-pár tetszetős darab (pl. I Tried). Úgy tűnik, csak a "The Spirit Carries On" típusú lírák nem mennek LaBrie-nek; a lemezt záró "Coming Home" ugyanis enyhén szólva középszerű lett, s még egy szóló se fért bele. Ejnye-bejnye.

Bár szerencsére a Dream Theater a dobos-zenekarvezető váratlan távozása után sem dobta be a törölközőt, az már eldőlt, hogy LaBrie-nek nem kell rettegnie: mert egy esetleges zuhanás esetén még mindig ott van biztonsági hálóként kifeszítve a szólókarrierje, amihez immáron biztos alapokat teremt a Guillory-Sfogli alkotta páros.

Tartuffe