Van úgy, hogy az ember akkor is idegenkedik egy zenekartól, ha belül érzi, nem biztos, hogy jó döntést hoz, ha szándékosan kerüli őket. Mindezt röviden előítéletnek hívják. De lehetünk nem előítéletesek, ha egy zenekar neve úgy kezdődik, hogy "The" és úgy végződik, hogy "Poodles"? A Beatles óta érzik a legköcsögebb britpop, meg hasonlóan gyenge félrock zenekarok kötelezőnek, hogy a határozott névelőt odabigyesszék a zenekarnév elé. Ennál már csak az a súlyosabb, amikor a zenekari domináns kiemeli magát és utána következnek a névelős többiek. Pl. Angela And The Arch Enemies. Na jó, ez csak vicc volt, de ugye, hogy mennyivel szarabbul hangzik? Na még egy, aztán tényleg befejezem: Araya And The Slayers.

Ez a flitteres, szándékosan túlzó glam-image sem segített rajtuk, pedig....
Pedig tudtam, hogy nem lehetnek rosszak. Először is svédek, másodszor a muzsikusokat, illetve a csapat mögött működő stábot ismerhettük jól. Egészen konkrétan a svéd rock/metal élvonal (Reingold, Levén, Olausson, stb.) bábáskodott körülöttük, ami egyet biztosan jelent. Nem szexista, kosztümös giccset, hanem minőségi zenét kapunk a pénzünkért cserébe. Az pedig tényleg a zseniális kategória, hogy zenei kompromisszumok nélkül olyan bandát ácsolt össze a zeneipar - merthogy ez azért ilyen mesterséges dolognak tűnik -, hogy egyből rájukkattant kisgyerektől háziasszonyig mindenki, legalábbis Skandináviában. És ehhez még nevetséges ördögmaskarába sem kellett bújni, elég volt egy pár fehér kesztyű és némi színes gúnya. Ráadásul tényleg nincs zenei kompromisszum. Ez Metal. A befogadhatóság oltárán ezúttal nem áldozták fel a szólókat sem, ami egyébként is egy őshülyeség; van olyan élőlény, aki csupán azért nem barátkozik egy számára egyébként szimpatikus zenével, mert van benne 10-20 mp gitárszóló? Ugyan! Vagy, ha van, az meg is érdemli, ne kedvezzünk már neki, elég neki a saját hülyeségével együttélni.

A recept egyszerű: első hallás után énekelhető dalok, slágerek. Egyszerű? A frászt! Legfeljebb annak látszik. De hányan szeretnének csupán egyetlen slágert kiizzadni egy lemezre, és mégsem sikerül. Itt pedig nem sikerült egyetlen egy nem-slágert sem megírni. Minden dalnál van olyan érzésünk, hogy ezt már ezerszer hallottuk, de ha tényleg könnyű lenne sokszor hallott panelekből új slágert alkotni, a Poodles egy lenne a sokezerből. És hogy ez mégsem így van, az a tézis igazságát bizonyítja.

Kiváló énekes, kiváló zenészek, minden leg-leg-leg, kivéve a recenzált DVD, merthogy az elég közepesebbecske. Van egy hangulatos, jópofa dokumentumfilm, meg egy többé-kevésbé elfogadható 12 számos, szabadtéri koncert, ami számok között megakad (brrrrrrr!) egy pillanatra. Javaslom inkább a CD változat beszerzését, vagy ha pénzünknél vagyunk, a DVD/CD kombót. Úgy már nagy baj nem lehet.

Túrisas