Kiadó:
Provogue

Honlapok:
www.jbonamassa.com
facebook.com/JoeBonamassa

Szerintem nincs még egy előadó, akinek ennyi koncertanyaga lenne elérhető a piacon. Persze, vannak rajongóbarát (azért ezek nekem inkább eszement, tök fölösleges) kiadványok, amikor egy zenekar (pl. a Pearl Jam) egy aktuális turné szinte valamennyi koncertfelvételét elérhetővé teszi, akár kereskedelmi forgalomban is, de itt nem erről van szó.

Míg a legelszántabb fanatikusoknak szánt felvételek papírtokos, fésületlen, bootleg-minőségű cuccok, Bonamassa más utat jár. Nem is elégszik meg azzal, hogy a minőségi koncertanyagai tetszetős csomagolásban, legtöbbször vastag booklettel jelennek meg, szinte minden esetben minőségi DVD is készül párhuzamosan, amin keresztül még kézzelfoghatóbbá, jelenvalóbbá, megélhetőbbé válik az élmény. Ráadásul valahogy sikerül mindig úgy csűrni-csavarni az aktuális megjelenést, hogy valamitől más/érdekes/izgalmas legyen a végeredmény. Ez lehet a meglepő dalválasztás (British Blues Explosion), vagy a helyszín (Red Rocks, Carnegie Hall), vagy akár az adott előadás különlegessége.

Ezúttal soktényezős a történet. A Hollywood Bowl maga is ikonikus koncerthelyszín, a dalválasztás is speciális, merthogy aznap este egy szimfonikus zenekarral adott koncertet Joe. Nem tudom, ki hogy van vele, de jómagam nemhogy nem esek hasra a szimfonikus zenekar jelenlététől, de kimondottan idegesít, ha valamit ezzel a sokszor giccses, műfajidegen házasítással akarnak rám sózni, azt éreztetve, hogy most aztán valami elképesztő dolog történik. Lószart, mama! Egy zeneelméletben, hangszerelésben jártas hivatásos zenésznek (szakembernek), nem kihívás megírni néhány hangszerenkénti plusz szólamot egy adott műhöz. (Amúgy ezt a melót a hetvenes években rutinszerűen végezte el pl. a Stúdió 11 zenekar, Dobsa Sándor vezetésével, bármelyik Harangozó Teri/Korda Gyuri/Zárai-Vámosi sláger esetében). Utána már csak a "szomorúzenészeket" kell jó pénzért kibérelni, akik gépiesen, hibátlanul eljátsszák, amit a partitúrában eléjük tesznek. A rockzene lényegét ráadásul nagy hatékonysággal képes kiherélni az orkesztra (mély tisztelet a kevés kivételnek, pl. Victor Smolski munkái), de még ennél is rémisztőbbnek tűnt első olvasatra, hogy ezúttal blues dalok kaptak nagyzenekari kíséretet. Jaj, ezt tényleg ne!!!

El nem tudtam képzelni, hogy ezt érdemes meghallgatni, ad absurdum, ezért pénzt kiadni. Spoiler: érdemes. Egyrészt sikerült olyan, többnyire lassabb, kifejtősebb dalokat választani, ahol elvben nem elvetélt ötlet a két világ együttműködése, de önmagában ettől még nem lenne zseniális a végeredmény. Akik az átiratokat, hangszerelést végezték (Jeff Bova, David Campbell, Trevor Rabin, Calvin Turner) valami hihetetlen érzékkel nyúltak a művekhez és sok esetben csodát tettek az egyébként is jó dalokkal.

A "Dust Bowl" anyag "Last Matador of Bayonne" lemezváltozata is tartalmaz pl. trombitaszólamot, ám a nóta itt nyílik ki, itt kel életre igazán. De a teljes programról elmondható, hogy a dalok nem csupán kíséretet kaptak a dagályossági faktort kimaxolva, hanem olyan új és végig izgalmas szólamokat, amelyek megőrizték ugyan a lemezváltozat karakterét, hangulatát, de sikerült azokhoz nem keveset hozzá is tenni. Amit pedig minderre a két vokalista csaj összeénekel, arra már szavak sincsenek.

Talán sokat elmond a végeredményről, hogy a legtöbbször nem Bonamassa gitárjátékára kaptam fel a fejem, hanem valami érdekes hangszerelési megoldásra vagy vokálra. Kevin Shirley kompetenciájának köszönhetően pedig mindez gyönyörűen is szólal meg otthon. Bonamassa nagy tisztelőjeként nem szerettem volna, ha valami stílusidegen hatásvadász, vásári szarság születik, ráadásul szenzációként tálalva, ami amúgy egészen egyszerüen levezethetetlen lett volna az eddigi minőségi megjelenései tükrében. Ezzel szemben az anyag baromi jó, ráadásul több mint korrekt áron láttam a CD/DVD kombót a MediaMarktban.

Megveszitek.

Túrisas