Kiadó:
SPV / Steamhammer

Honlapok:
www.evergrey.net
myspace.com/officialevergrey

Ma is emlékszem, amikor valamelyik adón véletlenül belefutottam az Evergrey "The Masterplan" című nótájának videoklipjébe. Azonmód föl is hívtam Túrisas cimborát és elújságoltam neki, milyen nagy kincsre leltem. Egymás után jött is három kiváló album (In Search Of Truth, 2001 – Recreation Day, 2003 – The Inner Circle, 2004), meg egy ütős koncert DVD (A Night To Remember, 2005). Ezek után azonban az együttes – vagy mint utóbb kiderült inkább Tom Englund – egy közérthetőbb, dalközpontúbb irányt célzott meg. Úgy tűnik, ezt a kollégák megelégelték, mert Rikard Zander billentyűst kivéve testületileg kifaroltak Englund mögül.

A "Glorious Collision" tehát már új muzsikusokkal készült. Marcus Jidell gitáros a Royal Hunt-ból érkezett (elég beszédes igazolás), de pl. a basszer is ismert, sőt elismert zenész: Johan Niemann korábban megfordult már olyan bandákban, mint a Therion, Mind's Eye, Tears Of Anger, stb. Tulajdonképpen borítékolható volt, hogy az új album logikus folytatása lesz Englund egyszerűsödésre törekvésének. A kockázat persze nagy, hiszen a 2001 és 2004 között megszerzett rajongók közül talán kevesen örülnek az effajta megközelítésnek. Hozzáteszem Englund sötét tónusú hangja és fájdalmas dallamai sem biztos, hogy alkalmasak erre a stílusváltásra; ha megszakad sem lehetne belőle ünnepelt rádiósztár. Nem is nagyon tudom elképzelni, amint éppen az "I Was Made For Loving You"-t énekli cicanadrágban.

Félreértés ne essék, a "Glorious Collision" sem a "Slippery When Wet", de ez már se nem progresszív, se nem kifejezetten power, bár tagadhatatlanul Tom Englund-féle "örökszürke" hangulatot áraszt. Talán csak az "It Comes From Within" és az "I'm Drowning Alone" képviselik a régisulis power vérvonalat. Amint arra számítani lehetett, Marcus Jidell börtönéből szabadult sas lelke lubickol a Royal Hunt-nál lényegesen gitárközpontúbb közegben; kanyarintott is egy varázslatos szólót az album egyik legjobb nótájának végére (The Phantom Letters), de stílusa azért markánsan eltér Henrik Danhage játékától.

Azt hiszem, leszögezhetjük, ez az Evergrey már nem az az Evergrey, miközben azért az Evergrey mivolt legfontosabb összetevője, Tom Englund állhatatosan képviseli a folytonosságot. Az albummal egyébként nincs baj, az utolsó két nóta (I'm Drowning Alone, …And The Distance) némi gyermek és női vokállal díszítve kimondottan süti. A probléma sajnos a hangzásban rejlik: a billentyűből alig hallatszik valami, a dobok és a gitárok pedig rettenetesen aluldimenzionáltak. Ilyen szarul szerintem utoljára a '90-es évek végén szóltak. Kár, mert egy dinamikusabb, színesebb hangzással a régi, ortodox rajongókat is könnyebb lett volna meggyőzni.

Tartuffe