Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.symphonyx.com
myspace.com/symphonyx

Az USÁ-ban, valahol New Jersey-ben van egy kancsal, hengertestű, szénakazal hajú, kolbászujjú manó, aki barlangjában (pontosabban Dungeon nevű stúdiójában) zenei alkímiával foglalkozik. A neve Michael Romeo, rövid, tömzsi ujjai szélsebesen dolgoznak, zenei képzettsége, szakértelme szinte páratlan, és pontosan ez teszi képessé arra, hogy látszólag egyszerű, közönséges elemeket érintésével arannyá változtasson. Mert bizony, ami a középkori ezotéria megszállottjainak nem sikerült, annak ő már évek óta szakavatott tudósa, annak ellenére, hogy a neki kijáró köteles tiszteletet, sőt lelkes ünneplést nem kapja meg sem a szakmától, sem az egyszeri metál rajongóktól. Pedig zseni, mega-giga géniusz a javából, akinek ott kellene szerepelnie az összes gitármagazin címlapján (na, nem azért, mert olyan jóképű...)

Amikor Túrisas kolléga annak idején megmutatta a SymphonyX "Damnation Game" című lemezét (1995), az egy revelációval ért föl. Rám addig ilyen hatással kizárólag a Deep Purple "Machine Head"-je (1972) és a Dream Theater "Images And Words"-sze volt (1992). Azóta is fölülmúlhatatlan kedvenc az ezredfordulón megjelent, egyszerűen csak "V"-re keresztelt magnum opus-szal együtt. Sietek hozzátenni, hogy minden egyes SymphonyX album megjelenése piros betűs ünnep mifelénk, főleg, hogy mostanában kb. öt évet kell egy újabb albumra várni. Várni viszont még ilyen hosszan is érdemes, ezt bőven igazolta a 2007-es "Paradise Lost", de nincs ez másként az Európában hivatalosan június 17-én megjelenő "Iconoclast" esetében sem.

Úgy tűnik, Romeo mester egyre kevésbé az "V" és az "The Odyssey" tétel epikus, szimfonikus stílusában gondolkodik. A nóták egyre sűrűbbek, zsúfoltabbak, direktebbek, miközben egyre kevésbé alkalmazható rájuk a progresszív címke. Ez inkább brutál, modern hangzású neo-klasszikus metál, mint bármi más, jóllehet a neo-klasszikus hatások is egyre jobban háttérbe szorulnak. Bár a hallgató már az első daltól kezdve zaklatott, kőkemény riffeket kap az arcába, a gitár sound most valamelyest visszafogottabb, kevésbé fejszaggató, aminek én személy szerint nagyon örülök. Legalább ilyen boldog lettem volna, ha Russell Allen is visszavesz egy kicsit a mostanság erőltetett folyamatos rekesztésből. Ezt olvasva Túrisas kollégám biztos lehülyéz, de a "When All Is Lost" jellegű gyönyörűen intonált "balladák" szerintem engem igazolnak.

Jelzem, hogy a "Képromboló" két változatban jelenik meg, a sztenderd verzión összesen kilenc szám szerepel, de a 2 CD-s digipak speciális kiadás ehhez képest még plusz 3 nótával kedveskedik, és pl. a "The Lords of Chaos"-t indító brutális Pantera-féle riffet hallgatva egyszerűen őrültség beérni a diétás változattal. Egyébként az egész lemezt érezhetően belengi Dimebag Darrell szelleme; mindenképpen a SymphonyX eddigi legintenzívebb anyaga, amivel - már csak maratoni hossza miatt is (83 perc) - ismerkedni, barátkozni kell, mert elsőre, egy adagban könnyen okozhat csömört. Nekem már elsőre is leginkább a címadó dal jött be (Pinella hatalmasat szólózik benne, kár, hogy egyre inkább háttérbe szorul), de legalább ekkora katarzis a "When All Is Lost". Ezzel az albummal elleszek egy darabig, de már most mondom: az év végi összesítésben biztos helye van a dobogón.

Tartuffe