Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap: www.archmatheos.com

Fél éves afganisztáni nyaralásom alatt szinte minden reggel a tábor melletti mecset müezzinjének hajnali imaénekére ébredtem – még mindig jobb volt, mint két aknavető robbanására –, a furcsa, hajlításokkal teli, az európai zenei hagyományoktól, dallamvezetési metódustól eltérő, fejhangon előadott hangsorokra jó három hónapig berzenkedve reagáltam, aztán egy idő múlva azon kaptam magam, hogy napközben is előtör tudatom mélyéről az előzőleg idegen, ám ekkorra más ismerős, mélyen szántó dallam. Azóta sem tudom, tetszik-e az ének, mert egyrészt semmi nem fűz hozzá, hogy akarattal tetsszen, másrészt magamtól nem igazán hallgatnám, jóllehet érzem, hogy az arab kultúra meghatározó részeként értéket utasítok el. S úgy gondolom, itt a megfejtés kulcsa, ami egyébként az összes "nehezebben" megfejthető zenére igaz: kell egy olyan motivációs kényszer – és jó adag türelem –, ami újból és újból végigvezeti (kényszeríti) a hallgatót az adott dallamokon, melyek aztán a tudatba integrálódva aktivizálják a tetszést jelentő hormonokat. Persze előfordulhat az is, hogy valaki tényleg egyből rákap az adott zenei világra, és mindenfajta megoldókulcs nélkül képes befogadni a muzikális impulzusokat, de általában vagy egyfajta "társadalmi közeg", vagy "kijelölt" speciális zenei szocializáció szükséges ahhoz, hogy a művészi alkotás elérje célját: pozitívan hasson a hallgatóra.

John Arch és Jim Matheos projektjének új lemeze egy kvázi Fates Warning album, egyrészt az instrumentális szekció, másrészt a csapat virágkorát idéző zenei világ reprodukálása miatt, ami már csak azért is furcsa kissé, mert annak idején éppen ezzel az irányvonallal egyet nem értve lépett ki Arch a heavy metalból, az agyasabb, progresszívabb vizekre átúszó Warning hajóból. Ugyan 2003-ban már az akkor kiadott "Twist Of Fate" EP-n együtt zenélt Matheos és Arch, ráadásul hasonló zenei világban mozogva, mint a most elkészült albumon, ám a remélt folytatás akkor elmaradt. 2011-ig kellett tehát várni, hogy a Redemptionnel dolgozó Alder távollétében a két zenész összehozza azt a lemezt, amire a fanok oly régen várnak.

Megragadva az alkalmat, most kanyarodnék vissza a kissé hosszúra nyúlt bevezető gondolatomhoz, talán magyarázatul is szolgálva ahhoz, hogy a lemez miért is nem tetszik. Talán hiányzik a megfelelő motivációs indok, vagy az a zenei fejlődéstörténet, ami "bekattintaná" azt a bizonyos "tetszési panelt" az agyamban, de az is lehet, az a baj velem, hogy nem olyan közegben mozgok, ahol illene szeretnem az elkészült anyagot. Ezzel persze nem akarok én célozni semmire, és csak irigyelni tudom azokat, akik képesek öröm-algoritmussá változtatni a kifacsart melódiákkal és tördelt ritmusokkal teletűzdelt, a csapat legkiérleltebb munkáit is  komplexebben megközelítő  szerzeményeket, én azonban sajnos nem tartozom közéjük.

Jóllehet, vannak olyan részek, melyek harmadik, negyedik hallgatásra már beleégtek az agyamba – ilyen például a talán legközérthetőbb "Midnight Serenade" –, ám félek, hogy ez csak amolyan pót-élvezeti érzés, melyet a görcsös tetszeni akarás és az értékfelismerés hajtóereje indukál. Tudom, hogy talán kellene még két-három esélyt adni az anyagnak, hiszen első hallásra is kitűnik: rengeteg ötlet rejlik a többszörösen is összetett szerzeményekben, de Arch számomra egyhangú kántálása (talán a müezzin szelleme kísért?), és Matheos töredezett ritmusai inkább elfárasztanak, mintsem újabb és újabb meghallgatásra ösztönöznének.

Végszóként: akik szeretik a csapat egyedi, aprólékosan kidolgozott és néha kissé öncélúan összetett világát, azok nem fognak csalódni, mindent megkapnak, amit a két zenészfenoméntól elvárhatnak. Azok viszont, akik először találkoznak az anyaggal, számoljanak "hosszú randira", mert ez a célpont igen nehezen adja meg magát, én viszont nem vagyok már olyan türelmes, mint régen – úgy gondolom, hogy a mi párhuzamosaink csak a végtelenben fognak találkozni.

Garael