Kiadó:
Hammer/HMP

Honlap:
www.nevergreen.hu

A pályájával két, kultikus filmes szlogent is – egy a gyűrű; kell egy csapat – prezentáló Nevergreen újjáalakulása óta immár harmadik albumát jelentette meg, és istók uccse, vérdoppingra gyanakodnék, ha mondjuk sportról lenne szó, mert a visszatérés óta még a fű is zöldebben nő a porta tájékán, ez pedig egy nomen est omen csapatnál több, mint kielégítő!

A Nevergreen metálra eszmélésem kedves állomásaként hagyott mély nyomokat zenei szocializációm kacskaringós útján, és hát az első benyomások több tudomány szerint is mélyebbre vésődnek, mint későbbi társaik. Alapvetően kételkedő személyiségem ellenére ezt a hipotézist csak megerősíteni tudom, mert valahányszor meghallom a Nevergreen nevet, rögtön megjelenik szemem előtt a ronda, zöld borító, és zenekar nélküli játékként csendül fel fülemben a "Game Over" újszerű, monumentális világa. Nem véletlen, hogy minden, újonnan megjelenő albumukban azt a varázst próbálom felfedezni, amit a debüt adott, jóllehet mai eszemmel tudom, hogy nem a zenét keresem, hanem az azóta eltelt mintegy húsz évet, és a huszonkétéves, világmegváltásra – de ha arra nem is, a szomszéd csinos lány meghódítására - vállalkozó önmagamat…

Nos, mielőtt fémlelkem ellenére nosztalgikus könnyeket próbálnék ontani – mert hát mikor is lenne autentikusabb zokogni, mint egy gótikus-doom album hallgatása közben – gyorsan ki kell jelentenem, hogy sírásra nincs itt semmi ok, a zenekar egészséges fejlődéssel lépett tovább a szerintem csúcs, poweresen megdörrenő "Új Birodalom" után. A már címében is ötletes új album egyrészt a korábbiaknál is szimfonikusabbra sikeredett, önkéntelenül is a Therio-párhuzamot vetve fel a kritikus kritikusban, másrészt a szaggató, mechanikus ütemek egy korábban nem tapasztalt, modern aspektust biztosítanak az alapvetően melódia-orientált, himnikus szerzeményeknek. Így aztán a számomra olyannyira kedves power elemek nem koptak át a gótikus mélabúba, ugyanakkor Simon Valentina "Tina" operaiskolában képzett hangjával kibővült dalnoki-duett a háttérben megdörrenő kórusokkal megtámogatva új dimenziókba helyezi a monumentalitás fogalmát – már persze a csapat szintjén, ami azonban több mint elegendő.

Mindez természetesen nem lenne teljes a Nevergreenre jellemző dallamfordulatok és szövegi képek nélkül, melyek a szokásos minőségben alapozzák meg a végtermék élvezeti értékét, ami az összetevők profi adagolásánál fogva bátran mondhatom, nem csak magyar mércével nézve magas. Az alapvetően 10 számból álló album ugyanakkor van annyira csalafinta, hogy jóllehet, konkrétan csak 6 új szerzeményt kapunk, mégsem érezzük magunkat becsapva. A "Dermedt Angyal Szárnyán" korábban a "Green Division", a "Halottlátó" pedig az "Ámok" albumán jelent meg, kissé más értelmezésben és persze más hangszereléssel. Ez utóbbi dal témaválasztásánál fogva meggyőződésem, hogy az egyik legapokaliptikusabb, legkiábrándultabb zenei vízió, ami valaha is született, igazi Nevergreen eszenciaként elegyítve a doomos málházást és a himnikus énektémát. Az "O Fortuna" szintén egy korábbi feldolgozás feldolgozása (az eredeti ugye a metálosok kedvenc komolyzenei tételéből, a "Carmina Burana"-ból származik) és helyet kapott a csapat dark vonzódását látensből a harsányba kiáltó Depeche Mode szeretet újabb megnyilvánulása is a "Policy Of Truth" nevergreenesített verziójával.

Az említett staccato riffelés mellett találkozunk még egy kakukktojással, mégpedig a deathes dobtémájában és a csapat mércéjével mérve száguldó ütemezésében unikumnak számító "Népünk Árnya Visszatér" képében – bár ezen mondjuk nincs is mit csodálkozni azon műfaj esetében, aminek két stílusában is olyan szavak szerepelnek, mint a temető és a halál…

Mindent összevetve modern, ám mégis hagyománytisztelő lemez a "Karmageddon", melyen mindenki megtalálja a maga örömét még akkor is, ha mást mond a karmája, vagy a megtisztulást váltó armageddont várja.

Garael