Kiadó:
Fadelity Records

Honlapok:
www.sevensidediamond.com
facebook.com/7sideofficial

Ha valaki meglátja leírva az SSD mozaikszót, és minimális informatikai ismeretei vannak, akkor azonnal az SSD (Solid-state drive) meghajtók jutnak eszébe, amelyek a gyorsaságuk és egyéb erényeik miatt a hagyományos merevlemezek (HDD) modern és lényegesen praktikusabb alternatíváinak számítanak. Mivel azonban az én informatikai ismereteim szó szerint minimálisak, ellenben kicsit otthonosan mozgok a rock- és metálzene világában (főleg, ha brazilokról és proggerekről van szó), a SSD mozaikszó láttán azonnal a Seven Side Diamond nevű együttesre asszociálok, pedig – elég durva még leírni is – épp 13 évvel ezelőtt jelentettek meg utoljára nagylemezt.

Az uccsó album (Enigma) nekem (s ha jól emlékszem, Kotta kollégának is) nagyon bejött, mert teljesen egyéni muzsikával lepett meg minket, amolyan félakusztikus, überlaza, de technikailag igen pallérozott progresszív rockkal, amelyhez hasonlót se előtte, se utána nem hallottunk. Persze akkor nem gondoltam volna, hogy ennyi időt kell várnom egy új anyagra, de ha belegondolunk, hogy lényegében egy hobbizenekarról van szó, amit a Fadel testvérek - Andre Antunes és Joao Carlos - még egyetemi tanulmányaik során alapítottak, talán már nem is tűnik e tekintélyes hiátus olyan rettenetesen furcsának. Az SSD bizony szobazenészekből áll, akik magánkiadásban néha – nagyon néha – meglepik a magamfajta "műértőket".

Az "Enigma" recenziójában anno azt írtam, hogy ez amolyan "eszement, különcködő Dream Theater meets Spock's Beard zene gyakori Queen behatásokkal". A hasonlat még mindig áll azzal a kiegészítéssel, hogy most talán még hangsúlyosabb a "brazil klubzenés" hangulat. Gyakorlatilag minden számot ural az akusztikus zongora, akusztikus gitár és fretless bőgő hármasa, amire Diego Augusto Americo nem túl vastag, de tök egyéni hangján énekli rá különös dallamait (a kb. 12 perces lemezindító címadóban Ana Cardon segíti némi francia sanzonénekléssel). Pontosabban Americo ezúttal tett néhány lépést hátra, ami alatt azt értem, hogy a lemez 7 tételéből 4 instrumentális.

Vannak itt finomságok, amik hallatán a true metal fanok tuti fancsali pofákat vágnak, de nekem ez a különc, sőt bizarr muzsika, melyben senki sem akar senkinek sem megfelelni, annyira laza, annyira kúl, annyira egyedi, hogy – a megfelelő hangulatban – széles mosollyal az egyébként morcos ábrázatomon, magamban jókat rötyögve hallgatom újra és újra. Főleg a Debussy-féle "Clair de Lune” örökbecsű intrójával kezdődő, bő 11 perces "Life" című záró tételt. Jó ez, na! Ahogy a neve mondja: igazi gyémánt, akárhány oldala van…

Tartuffe