Kiadó:
Earmusic

Honlapok:
www.unisonic.de
myspace.com/unisonic

Majdnem – de csak majdnem – biztos vagyok benne, hogy a templomba járó metálfanok imáinak egyik legtöbbet elhangzó sora az "És add meg nekünk, hogy Kiske és Hansen újra együtt zenéljen" kívánságot közvetítette a Mindenható felé, főleg azután, hogy Misi hosszú évek alternatív-nyavajgásos, kurvaléttől mentes időszaka után Tobiás barátunk kérésére csak hajlandó volt kiváltani az euro-power bárcát.

Az Avantasia sikere és a rajongók "lassú víz partot mos" attitűdön alapuló taktikája aztán úgy látszik, Kiskében is működésre késztette a nosztalgiát aktiváló gént és az együttműködési hajlamot, főleg annak fényében, hogy mint jól tudjuk, aranytorkú barátunknak nem igazán Hansennel volt a legnagyobb baja. (Emlékezzünk csak, 1995-ben már együtt ropták a csárdást a Gamma Ray "Land Of The Free" klasszikusán.)

No persze, a hívők legtöbbje minden bizonnyal egy amolyan vérbeli, Gamma Ray-Helloween-féle kollaborációra gondolhatott, úgyhogy előre intem az üdvrivalgásra készülőket: az Unisonic album, még ha tartalmaz is némi germán-metál jelleget – már csak az énekes kedvelt padlásjárása és a Hansen jellegzetes gitárjátéka folytán –, igazából sokkal közelebbi rokonságban áll a Place Vendome-mal, vagy Kiske első szólóalbumával, mint a klasszikus "Keeperek" speedelős világával. Ennek ellenére úgy gondolom – és felelősséggel gondolhatom, mert metálzenei vonzódásom alapköve a Helloween/Gamma Ray „alaprakta” eu-power, és ha mesehőssé válhatnék, minden bizonnyal én lennék a hét kulcs őrzője –, hogy senki sem járt rosszul, és még azok is kedvtelve fogják hallgatni az albumot, akiknél Kiske szólóműködése messzire dobta a kulcs, izé, a metál kalapács nyelét!

Aki meghallgatta az albumot felvezető Ignition EP-t, az a "My Sanctuary" által nagyjából belőheti az egész lemez stílusát: könnyed metál alapokon nyugvó hard rock, ahol nem igazán a riffeken és a szólókon, hanem a dallamokon van a fő hangsúly. Naná, hiszen Kiske hangja – mint ahogy a legutóbbi élő felvételek is bizonyították – nem kopott meg az évek folyamán, és hát ez a hang kétséget kizáróan királyi bánásmódra rendeltetett: a hosszan kitartott, vibratóval kivezetett dallamok kupolaként ívelik át a dalokat, ráadásul a szólólemezeket jellemző borús, depresszív és merengő érzelmi töltés nélkül. Kiáltsunk hát háromszor hip-hip-hurrát, hiszen már régen halhattunk Kiskétől olyan, már-már helloweeni bolondozásra ütő dallamot, mint a "Never Too Late".

Igen, kérem, itt bizony 10, örömtől duzzadó himnusszal találkozhatunk, még ha nem is olyan kardcsörtető stílusban, mint amit a jó öreg, poroszos katonafegyelem megkívánna, de ezt ugye az egyik dalszerző Dennis Wardtól nem is várhatja el az ember. Mert nyúlhatunk bármelyik darabhoz, legyen az az "I've Tried" szinte filmzenés slágere, a "Renegade" ősrock-riffből táplálkozó meséskönyve, a kislemezes bomba "My Sanctuary", vagy az Avantasia ihletésű "King For A Day", a dallamok a biológiai kalendáriumból kikukkantó fülbemászók módjára fészkelik be magukat a hallójáratokba, hogy aztán a rájuk jellemző csiklandozással késztessék áldozatukat az újbóli és újbóli hallgatásra. Még ilyet!

Persze hiba lenne a dicsőséget kizáróan Kiske "nyakába varrni", Hansen ugyanis egy gáláns lovag módjára vonul a háttérbe, hogy sziklaszilárd untermanként dobja fel a leütésre kívánkozó poénokat – ez pedig egy más nézőpontból legalább akkora teljesítmény, mint Misi "mindent viszek" bravúrja, sőt. Mert hát ilyen hanggal könnyű birodalmat alapítani, de az igazi tudomány, mint tudjuk, a szürke eminenciások kezében volt…

Kevés olyan lemez van, ahol minden szerzeménnyel elégedett vagyok: az Unisonic azonban ilyen. Kár, mert ami ennyire tetszik, arról nem tudok túlságosan szórakoztatóan írni, az esetlegesen az elfogultságból eredő ömlengésnek pedig nincs sok értelme. Annál inkább az albumnak, már ha a felhőtlen szórakoztatásban értelmet keresünk. Keressünk hát, talán kincsre lelhetünk!

Garael