Dragonforce: The Power Within (2012)
Kiadó:
Roadrunner Records
Honlapok:
www.dragonforce.com
myspace.com/dragonforce
Basszus, elromlott ez a rohadt távirányító, és ez az átkozott mese gyors előre üzemmódban pörög! Nézd csak, jön a sárkány, úgy verdes a szárnyaival, mint a kolibri, suhogtatja a farkát, aminek sebességét egy helikopter is megirigyelhetné, aztán jön a királyfi, az is suhogtat – no nem a farkával, hanem a kardjával –, 10 pörgettyűs nindzsa sem tudná utánozni, a királynő sikongat és össze-vissza szaladgál amúgy burleszk üzemmódban, már csak a repülő torták hiányoznak. Csata, sárkányölés, királynő szeretgetés, lakodalom, Óperenciás tenger, meg vége felirat. Mindez két percben, egy órányi történést zanzásítva a negyedik dimenzióval. Rohadt idő, hogy rohan. De minek, hogy gyorsabban megöregedjünk? Mi? Hogy ez nem is mese? Számítógépes játék? Tudtam, azok a kurva chipek a felelősek mindenért. Vagy hogy mégsem a gépek? Hogy a Dragonforce új lemeze? Na basszus, most aztán mosakodhatok. De tudjátok mit? Nem fogok.
Az új énekessel felálló, mit álló, felpattanó extrém metal brigád – mert nem csak azzal lehetünk ilyenek, hogy kezdésként vérrel hányjuk le a nagymamát, vagy hogy a ritmusokat mozsárral összetörjük, aztán turmixgéppel keverjük össze – természetesen a legváltozatosabb albumát ígérte pályafutásának (pályarohanásának), és az, hogy én nem igazán találom az ígéret igazolását a számokban, legyen az én bűnöm. Biztos pislogtam egyet, oszt’ elhúzott előttem a csapat. De ne ijedjenek meg a fanok, azért valóban történt némi változás, mert a majdhogynem konstans sebesség megmaradt ugyan, de Marc Hudson, az új vokalista mindenképpen tehetségesebb elődjénél, és nem csak hangi adottságaiban, de dallamtémáit tekintve is. Mert aki úgy köszön be egy új albumba, mint Marc teszi a nyitó szerzeményben, az mindenképpen kalapemelést érdemel attól a kritikustól, aki szereti a denevér iskola padlásjáró tanoncainak formagyakorlatait. Érdekes, hogy az elképesztő hangterjedelem aztán nem igazán nyilvánul meg – sajnos –, és igazából Hudson orgánuma sem jobb egy átlag skandináv dalnokénál (amiért persze sokan a hangszálaikat adnák), no, de biztosan szereti a képregényeket, meg a számítógépes játékokat, és Dragonforce-éknál ez mindenképpen előny.
Visszatérve a változásokra, a csapat biztosan az olyan momentumnyi nüanszokra gondolt, mint a tényleg szokatlan, Queenes felütéssel örjöngésbe csapó "Wings Of Liberty" belassulása, a bespeedezett vak gárdistát idéző "Cry Thunder", vagy a "Seasons" szinte Sonata Arcticás mézes-mázossága – szinte hallom is a védjegyszerű csembalós szintit -, de megmondom őszintén, én inkább a dallamosságban hallom a különbséget. Herman Lee továbbra is egy gitárhoz kötött varrógép, akiben hibásan állították be a sebességet vezérlő-processzort, még szerencse, hogy a tehetség memóriáját jó bőre szabták, már ha varrodás metaforákban utazik a kritika írója. Nem tudom, de engem a hongkongi fiú valahogy mindig egy olyan tenyészménre emlékeztet, akit a gazdi mutogat a vendégeknek, hogy nézzétek csak, mire képes… Ez persze van, akiből méla undort, van, akiből meg tenyeret összeverő csodálatot vált ki – én az utóbbiak közé tartozom, mert egyrészt szeretem a lovakat, másrészt becsülöm a teljesítményt.
Nos, ajánlom az albumot azoknak, akik a zenére szoktak kocogni – a Dragonforce-szal biztos csúcsot javítanak, csak nehogy infarktus legyen a vége – és nem ajánlom azoknak, akik nem szeretik a burleszket, meg a szaladgálós sárkányeregetést.
Garael