Riverside: Shrine Of New Generation Slaves (2013)
Kiadó:
InsideOut
Honlap:
www.riversideband.pl
Nem lett ez akkora szerelem végül, mint ahogy indult! A lengyel proggerek az "Anno Domini High Definition"-nel törtek be a köztudatba (melynek nyilván megágyazott az azt megelőző 3 korrekt, bár megjegyzem, koránt sem korszakalkotó lemez), én is akkor ismertem meg őket. Attól kezdve valahogy hirtelen tele lett velük a sajtó, a csapból is ők folytak, a média kikiáltotta őket Közép-Európa Porcupine Treejének, Marius Dudát pedig a poszt-szocialista Steven Wilsonnak. Az a baj, hogy úgy tűnik, ezt ők maguk is elhitték.
Szóval "Anno Domini High Definition". Az a korong tényleg odabaszott. Én is lelkendező kritikát firkantottam róla, itt ni. Azon az albumon nagyon összejött minden, egy komoly vérátömlesztés, megújulás lehetőségét villantva fel a teljes prog-rock/metal széna számára. Sikerült egybe gyúrniuk a tradíciót a modernséggel, a hagyományos progresszív rockot a fémes riffekkel és a dolog sava-borsát adó art-rockos, poszt-rockos témákkal, hangulatokkal. Egy ilyen összetett építmény egyensúlya azonban – per definíció – törékeny.
Tulajdonképpen a lényeg most sem változott, ha le kellene írnom a SONGS-ot (nyilván nem véletlen a cím ilyetén lehetséges rövidítése), most is ezt a három összetevőt tudnám említeni: '60-as, '70-es évek progresszív rockja, egy kis keménység helyenként, és nem kevés merengő, művészkedő befelé fordulás. Csak valahogy az arányok csúsztak el az utóbbi felé az előbbiek hátrányára. Úgy látszik, komolyan vették a feladatot, hogy a Porcupine Tree és az újabb kori Marillion nyomdokába kell lépniük. Márpedig – bocsássátok meg bűnömet – én nem tudom megszeretni ezek egyikét sem. Nekem a prog-rockban a rock legalább annyira fontos mint a prog, ezt diktálja a tufa metalos lelkületem. Ezekben pedig azt csak nyomokban vélem felfedezni. (Hol van már mondjuk a "Market Square Hero" szilaj féktelensége?
Ettől függetlenül ez a CD jó. Duda tehetsége nem tűnt el nyomtalanul, az is magas színvonalú, amit most csinálnak, legfeljebb nekem nem annyira jön be. Tovább megyek: helyenként kifejezetten ötletes és egyéni megoldásokkal találkozom, csak több kellene azokból a pillanatokból, amikor beköszön a gitár azzal a dús Hammond hangzással megtámogatva. Érzem, hogy jóra lehetne hallgatni ezt az albumot, mert az a bizonyos szikra azért most is ott lapul a mélyén, sőt, ha valaki történetesen az év albumának kiáltja ki, arra sem vetek majd követ.
Én azonban szentül hiszem, éppen mondjuk a korai Marillion példájából merítve, hogy lehet intelligens, elgondolkodtató, mély mondanivalóval átitatott egy alapvetően dinamikus, rockos muzsika is, és nem feltétlenül kell annak unalmasnak lennie. Előző munkáján szerintem még a Riverside is ezt a vallást demonstrálta. Duda ezúttal mégis inkább a Wilson-hit szentélyében áldozott a művészkedés oltárán - emennek a bibliája viszont axiómaként kezeli, hogy igazán értékes csak a magába forduló szenvelgés lehet. Ámen.
Kotta