Kiadó:
H-Music

Honlap:
facebook.com/nevergreen.hu

Hét év hosszú idő, még a kőkatedrálisok esetében is. Ennek ellenére "újra nyergeli a lovát a barbár", aki igenis tudomást vett arról, hogy a "véres szárnyú angyalok" még szomorúbbak lettek, és az ellenség is új harceljárásokkal kényszeríti a "lángoló zászlót tartó seregeket" változásra. Nem szeretném elmesélni, miért volt ez a hosszúra nyúlt fegyvernyugvás, – ami sajnos a valóságban egy sok áldozattal járó vírusjárvány, valamint véres és a polgári lakosságot is célba vevő, totális háborúk korszakaként vésődik a történelem kín és szenvedés fejezetének könnyek áztatta lapjaira – a net históriásai mélyenszántó és alapos interjúkban tárják fel a hangjegyszünet okait, ami szerencsére nem az emberi kapcsolatok erodálása miatt következett be, pusztán így alakult.

A Nevergreen egyike a hazai metalzenei színtér egyik legbiztosabb pontjának: gyenge teljesítménnyel sosem rukkoltak elő, a szövegeiknek témáját pedig az is meg tudja jósolni, aki eddig csak egy albumukat hallgatta meg. A viszonylagos szűk szókincs azonban – és itt jön a tehetségből fakadó kreativitás – mégis képes a háborús metaforákkal a lélek mélyebb, sötétebb, fájdalmasabb bugyraival foglalkozni, némi egzisztencialista útkeresést csempészve az alapvetően monokróm hangulati tartalomba.

Ha nagyon bele akarunk menni a csapat zenei életútjának elemzésébe, akkor minden bizonnyal megtaláljuk azokat a lemezeket, ahol a dark, a gótikus rock, vagy a heavy metal elemek voltak túlsúlyban, kijelölve a tempó és a dallamosság mértékét, bár a csapat mindig is híres volt arról, hogy bármely zenei korszakában képesek voltak azonnal fülbe ragadó refrének kovácsolására. Matláry Miklós és Bob Macura legendássá nemesült kapcsolata olyan biztos támpontját jelentette a színvonalnak, amit jelenünk távolságbeli szétszakítottsága sem tudott megrontani: a digitális technológia következtében az album tulajdonképpen a klasszikus együtt próbálgatós, jammelős, személyes interakción alapuló próbatermes kooperációt nélkülözve, amolyan távmunkában készült el, ez azonban a két alapember teljesen egy hullámhosszon alapuló vízióinak köszönhetően abszolút nem hallható.

S ha már zenei korszakokról beszéltünk, akkor a "Harag és remény" többé-kevésbé új utat nyit: bár a doom eddig is meghatározó eleme volt a Nevergreen világának, ezúttal a szintén jellemző dark rockos hangulatteremtések szépen a háttérbe úsztatva adnak teret a mély tónusokkal elővezetett Black Sabbathos örökségnek. A hangzás ennek megfelelően nem annyira csengő-bongón – katedrálisokat idézően – tiszta: a kissé kására kevert gitárok olyan alapbandákat idéznek, mint az érett COC, a Type O Negative – bár Macuráék jóval megelőzték ebben Peter Steeléket – , vagy a pszichedélia nélküli Trouble. Ebből fakadóan a karaktert adó szintetizátor kissé visszaszorul, a riffek pedig szokatlan modernséggel, szaggatva adnak a most is tökéletes dallamoknak muzikális (és a hangzásban gyomorból jövő) mélységet.

Más újdonságokkal is szolgál az album: talán még sosem volt ennyire hangsúlyos része a mondanivalónak a gitárszóló – ez pedig egy metal lemez esetében kritikus pont lehet. A végig kitűnően teljesítő Nenad Nedeljkovic az elhangzottakat "megfejelve" az egyik bónusz "Flame Eternal"-ben tökéletesen prezentálja klasszikus képzettségét, az instrumentális tétel a csapat szokatlan iskoladarabja, amihez nyugodtan odacsaphatjuk a hangulatában teljesen kilógó másik bónuszt, a "The Cult találkozik a Volbeattel" rock ’n’ rollját. (Ami eredetileg Billy Idol dal, de a feldolgozások sosem álltak messze a zenekartól, legyen az Madonna, a T. Rex, vagy akár Carl Orff.)

Hogy azért mégse legyen tökéletes kép: nekem a vége felé kissé összeolvadnak a dalok, a tömör és súlyos hangkép töménysége folytonos, a tempóval pedig nem akarnak úgy játszani – ami persze alapkoncepció is lehet – hogy elkülönüljenek a lemez egyes darabjai. Ezzel együtt a Nevergreen most sem tudott nagyot hibázni: a csapat történetének talán legkeményebb albuma lehet, hogy nem olyan dallamos, mint korábbi korszakaik egyes darabjai, az összbenyomás azonban olyan rendíthetetlen, ormon álló kővárról regél, aminek "nem árt se nap, se szél”.

Garael