Előre kell bocsátanom, hogy annak idején nem voltam fanatikus Guns N' Roses rajongó, bár a kötelezőket (lásd: Appetite For Destruction) beszereztem eredetiben; Slash pályafutását sem kísértem árgus szemekkel (Velvet Revolver, Snakepit), de amint megszabadult a hisztis drogostól (értsd: Scott Weiland), valami új erő költözött a fasziba. Vagy csak magára (vissza?) talált, ki tudja? Az biztos, hogy ezzel a véleménnyel nem vagyok egyedül, mert egyrészt a lemezeladási statisztikák, másrészt a mostani turné körüli már-már túlzó és sok esetben őszintétlen "hype" (fölhajtás) is ezt látszanak igazolni. Na, meg a zseniális "Anastasia", ami szerintem minden idők egyik legjobb Slash nótája, simán odatehető a "Sweet Child O' Mine" mellé.

Majdnem "véletlen", szinte utolsó pillanatban iratkoztam föl a koncertlátogatók listájára, de egyáltalán nem bánom, többek között azért, mert amit láttam-hallottam, az "100% pure f*cking rock n' roll" volt. Legalábbis ez volt az első reakcióm, amikor a buli után a taxis rákérdezett, hogy milyen volt a koncert. Mentségemre legyen mondva, piszkosul elfáradtam, mert egészen a második sorba verekedtük magunkat, ahol többször is majd' beszakadt a "mellyem kasa" úgy nyomott a tömeg. Még izomlázam is lett a kemény "karmunkától", amellyel próbáltam a sok tolakodó balf*szt távol tartani. Mellőlem, ha négy "metal lady"-t nem vettek ki a biztonságiak aléltan, akkor egyet sem...
A hangulatot előzenekarként a magyar Leander Rising próbálta fölforrósítani több-kevesebb sikerrel. Egyrészt nem értettem, hogy egy "Metallica meets metalcore" bandát, hogy lehet Slash elé leszervezni, másrészt - ez sajnos az előzenekarok sanyarú sorsa - elég szarul szóltak. Mindamellett körülöttem pár fiatal surmó végig üvöltötte a dalszövegeket, akkor meg miről is beszélünk? Slash egykori társának, Axl Rose-nak minden visszataszító sztárallűrje nélkül halálpontosan elkezdte a koncertet, nem pofázott (tán ha össz-vissz négy tőmondatot szólt a közönséghez), hanem gitározott. Úgy, ahogy csak ő tud! Vannak nála technikásabb, tisztábban játszó gitárvarázslók, de Slash teljesen egyedi, belőle bizony csak egy van. A rock n' roll igazi ikonikus figurája lett így közel az ötvenhez. Megismerszik dorkójáról, bőrgatyájáról, fekete ingéről, bőrcilinderéről és a jellegzetes orron stabilan ülő napszemcsiről. Elhagyta a szájban lógó, egykor elmaradhatatlan cigit (nyilván értesült az EU dohányzásellenes kampányáról :)) és az üveg Jack Danielst, de volt kigyúrt fölső test, vagány kiállás és... tömény, sallangmentes rock muzsika.

A szetlistát fölösleges boncolgatni, bárhol elérhető a neten. Legyen elég annyi, hogy átfogó merítés volt Slash impresszív karrierjéből: szerepelt benne hat Guns szám (Night Train, Civil War, Rocket Queen, Sweet Child O' Mine, és a ráadásban: Welcome To The Jungle, Paradise City). Érezhetően ezekre volt a legnagyobb őrjöngés, még úgy is, hogy rengeteg fiatal nyomult a közönség soraiban, akik nagyjából egy időben születhettek ezekkel a nótákkal vagy föltehetően akkor hallották őket először, amikor apu vitte őket az óvodába, és az autómagnóba éppen ez a kazi ragadt bele.

Még egy pár személyes megjegyzés a 2 órás, majdnem teltházas buliról: köszönet az urológusomnak, amiért kibírtam anélkül, hogy összepisiltem volna magam, pedig már a Leander Rising alatt szorított a hólyagom. (Lehet, hogy hiba volt a Sportaréna környéki, Pesthez képest üdítően baráti árakkal dolgozó Gusztáv sörözőben "melegedni". Bár így visszagondolva: nem.) Az előzetes híresztelésekkel ellentétben a "Welcome To The Jungle"-t is kiválóan eléneklő Todd Kerns nem leányképű, és amikor perecel egy hatalmasat a színpadon, nem hisztizik, hanem együtt nevet önmagán a többiekkel. Myles Kennedy, bár arca leginkább egy kiéheztetett patkányéhoz hasonlatos, nem nyávog, hanem kiválóan énekel. Végül az előttünk, első sorba "bebetonozott" tehenészlány alkatú brit grupie-k nem csak idegesítőek voltak, hanem bunkók is, mert a koncert után nem-hivatalos pólókat árultak a járdáról. Milyen fanatikus rajongó már az, aki elkíséri kedvencét egy csomó turnéállomásra, hogy azután a végigcsápolt koncerteket követően a művészt hamis merchendise-zal megrövidítse?

A koncertet záró "Paradise City" alatt csillámló papírszeletkék millióit lőtték be a tömegbe, erről egy elkötelezett rajongó, bizonyos Urbán Attila jóvoltából tűrhető minőségű klip is áll rendelkezésre (lásd a cikk alján). Katartikus élmény volt, bár a koncert után (miközben tusolni készültem) még az alsógatyámban is találtam fecniket. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy a tömeg közé szórt gitárpengetőket a bokáig álló szemétben lehetetlen volt megtalálni. Így kerülhetett néhány nagyon értékes szuvenír igyenöst a kukába.

Zárszóként csak annyit mondhatok, hogy igen baba lett a 2011-es "Made In Stoke" DVD, amelyen már lényegében a jelenlegi fölállás segítette Slasht, de nekünk, akik ott voltunk ezen a fergeteges estén, jár erről a turnétól is egy jó koncertfölvétel - jár, mint Vörös Gábornak az ingyenjegy. :))

Tartuffe