Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/RageOfAngelsUK

Matematikából tanultuk, hogy ha a TEN-hez hozzáadunk egyet (mondjuk egy énekest), akkor mindjárt ELEVEN-ebb lesz! De mi van, ha mindjárt 6 énekest adnak hozzá? Az viszont fizikából rémlik, hogy ha több vektort összeadunk, akkor az eredője nem feltétlenül lesz előremutató. Nemrég elmélkedtem a Lover Under Cover nevű zenekarról, mely élén Mikael Erlandsson-nal sokkal dögösebb muzsikát produkált, mint az énekes anyazenekara. Most e banda zenészei Erlandsson nélkül, de 6 másik énekessel játszottak fel egy lemezt, a LUC albumán is közreműködő Ged Rylands, ex-Ten (most már inkább csak Nine) billentyűs vezényletével.

Ex-Ten zenészből van itt még több is, a szólók nagy részét Neil Fraser és Vinny Burns "követte el", akik szintén csak múlt időben beszélhetnek a tízes számról. Hát milyen legyen a végeredmény, ha nem Ten-es? Hiába teszi oda magát Harry Hess (Harem Scarem) és Robert Hart (Bad Company), hiába adja a maximumot Matti Alfonzetti (Impera, Red White and Blues, Jagged Edge) vagy David Reed Watson (Los Angelesben élő "szabadúszó" énekes), nem több ez, mint Paul Hodson (szintén ex-Ten billentyűs) pár évvel ezelőtti próbálkozása, ami ugye végül ment a lecsóba. Mármint a Frontiers 666 forintos lemezleárazásai közé. (Most, hogy belegondolok: fura dolog ez az infláció, fejre állítja a dolgokat. Manapság már ezt a lemezt is inkább 999 forintért lehet megkapni!)

Persze lehet, hogy nem a zenészek a hibásak. Hiszen a Ten énekes-zeneszerzőjének "Once And Future King" című kétrészes rock-eposza is ugyanígy végezte, pedig az tényleg minőségi muzsika volt, és olyan húzónevek is feltűntek rajta, mint Doogie White, Damian Wilson, DC Cooper vagy Bob Catley. Én megboldogult fiatalkoromban még a bakelitlemezeket gyűjtöttem, és ha már a kezemben volt, ki is olvastam. Tudtam, ki játszik a lemezen, ki írta a dalokat, ki volt az egyes dalokban a közreműködő. A mai digitális világban sokan csak letöltik a (legális vagy illegális) mp3-at, kapnak mellé jó esetben egy 300 pixeles borítót "oszt jónapot". Persze manapság ott az internet, ahonnan minden infót meg lehetne szerezni az albumról, de kit érdekel? A bejáratott nevek lemezeit megveszik, de ki tudja, ki az a Gary Hughes, Paul Hodson vagy Ged Rylands? Az intelligensebbje legalább olvas minket (vagy más hasonló témájú honlapot) és kap néminemű nemi útbaigazítást, de a többiek csak azt tudják, amit a rádióban hallanak vagy a Pofakönyvben olvasnak. De nagyon elkalandoztam. Vissza a zenéhez! A zenéhez, ami alapvetően nem rossz, csak néhány tizedesjeggyel marad le a Ten mögött, de nem lesz az év lemeze, ahogy beharangozták.

A sorból kilóg a két Danny Vaughn (Tyketto) szám, az "Over And Over" tiszta Journey, mintha Steve Perry tért volna vissza egy metroszexuális Gary Cherone képében (inkább ne nézd a videót, csak hallgasd!), a másik a "Spinnin' Wheel", egy blúzos lüktetésű aréna-rock sláger, amolyan Y&T-be oltott Europe. (Gondolj bele, milyen lenne egy Meniketti-Tempest közös szerzemény!) Nagyon jó! A két kedvencem az albumról. A harmadik különleges nóta a Ralph Scheepers (Primal Fear) által elénekelt dal, a "Falling".

A lemez legdögösebb nótája, a legdögösebb hangú énekestől. Egy Avantasia albumon is simán el tudnám képzelni, ha visszavennének a billentyűből. De hát ez egy billentyűs lemeze, hogy mondhatok ilyet? Bár, ha belegondolok, a Yoso címadó dalát idéző billentyűjáték még dob is az összképen.

Még egy dalt kell kiemelnem, ebben egyáltalán nincs énekes, van viszont gitáros hegyekben, szinte oda se férnek a hangfalak elé! Ralph Santolla (Iced Earth, Millenium), Martin Kronlund (Lover Under Cover, Reece Kronlund), Vinny Burns (Ten, Asia), Xander Demos (Sabbath Judas Sabbath - nem találjátok ki, milyen tribute band!) egyszerre (illetve egymást követően) nyomulnak az ezerszer elcsépelt Zep-riffekre. De mit mondjak? Egy 6 és fél perces gitárszóló-orgiához éppen tökéletes.

Az album egyik legnagyobb értéke a két - teljesen más karakterű - gitáros játéka. Vinny Burns mindig kedvencem volt a villámkezű szólóival (még a "Burns Blue" lemezét is megvettem), Neil Fraser csupán egy albumon játszott (Stormwarning), az ő stílusa lassabb, de Schenkeresen dallamos, úgyhogy nekem bejön.

A végeredmény végül is nem rossz: aki a Tent szereti, rossz ember nem lehet! Tény viszont, hogy az említett négyesfogat a lemez legjobb pillanatai és ezek egyike sem Ten. A többi viszont olyan "langyos víz". Persze ettől még hallgatható! Hogy is szól a közmondás? Langyos víz partot mos? Vagy nem?

CsiGabiGa