Kiadó:
Warner Bros.

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold

Az Avenged Sevenfold - nevéhez híven - akár hétszeresen is megbosszulhatná egyik alapítójának, fő zeneszerzőjének, Jimmy "The Rev" Sullivannek értelmetlen, ipari mennyiségű nyugtató és alkohol által okozott halálát. És még akkor is kérdéses, hogy egyáltalán elégtételt lehet-e venni egy ilyen érzékeny veszteségért. Ráadásul kin állhatnának bosszút? A 28 éves, önpusztító életet élő baráton, aki már amúgy is a sírban nyugszik? A gyógyszergyárakon vagy a patikuson, akitől The Rev szatyorszámra hordta haza az Oxikodont? A kérdés költői...

A lényeg, hogy Sullivannel a legfőbb zeneszerzőjüket vesztették el. A 2010-es "Nightmare"-t ugyan már Mike Portnoy-jal rögzítették, de akkorára a dalok demói már megvoltak. Ezért az album sikere (megmászta a Billboard 200 csúcsát, az első héten 163.000 példányt adtak el belőle) még The Rev poszthumusz sikere is volt. A "Hail To The King" tehát az együttes nagy erőpróbája, ahogy anyám szokta mondani: most válik el a szar a májtól.

Időközben a nyughatatlan Portnoy helyett a Confide-ból véglegesen leigazolták Arin Ilejay-t, aki tisztességes iparos, jó szakember, de sajnos mind Sullivan, mind Portnoy zsenijétől messze elmarad. Bizonyos nótákat kifejezetten unalmasan, sablonosan dobol végig (lásd pl. a videóval beágyazott címadót). Az együttes két számítógépes gyilkolójátékhoz írt dalban (Not Ready To Die, Carry On) már megmutatta, hogy mi várható az új korongon. Az énekes, M. Shadows azt nyilatkozta, hogy blues-rockos, Black Sabbath és Led Zeppelin-szerű dalokat szereztek. Erre bizony - gondolom, nem egyedül - fölhúztam a szemöldökömet; persze - mint kiderült: joggal - nem túl sok jelentőséget tulajdonítottam a kijelentésnek.

Annak ellenére, hogy már a "Nightmare" is egy lassabb, direktebb vonalat képviselt a korábbi lemezekhez képest, a rajongók nagyon szerették (a kritikusok - minket kivéve - már kevésbé). A "Hail To The King"-et hallgatva nem vagyok biztos, hogy a rajongók most ilyen lelkesek és elnézőek lesznek. Az új album ugyanis az A7X eddigi legkonzervatívabb heavy metal kiadványa - persze nyomokban sem tartalmaz Zeppelines blues rockot vagy Sabbath-os doomot, viszont annál több Fekete album környéki Metallicát. A "This Means War" pl. bőségesen (már-már szemtelenül) merített ihletet a "Sad But True"-ból, a "Planets"-nek is olyan ismerősen "Enter Sandman"-es a húzása. Ugyanakkor más hatások is vastagon kimutathatók: a "Coming Home" egészen olyan, mintha valamelyik újabbkori Iron Maiden lemezről maradt volna le, a "Doing Time"-ról pedig alig hiszem el, hogy eredetileg nem Slash "Apocalyptic Love" CD-jére íródott.

Azt kell mondjam, hogy nekem nagyon hiányzik The Rev, dobosként és zeneszerzőként is, Ilejay szerintem nem alkalmas arra, hogy ezt az űrt betöltse. Ennek ellenére a fiúk egy kifejezetten jó anyaggal álltak elő, bár meggyőződésem, hogy sok fiatal rajongó fogja számon kérni rajtuk a régi pörgést, döngölést és a metalcore elemeket. A "Hail To The King" egy kicsit enervált, belassult, hiperdallamos és kifejezetten "maradi" heavy metal anyag, aminek viszont meg kell adni az esélyt. Hallgatni kell egy párszor - lehetőleg elvárások és előítéletek nélkül -, hogy beérjenek a dalok.

Tartuffe