Kiadó:
Cherry Red Records

Honlapok:
www.ken-hensley.com
facebook.com/officialkenhensley

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy nagy mesemondó, akit Ken Hensleynek hívtak. Gyönyörű meséket írt többek közt varázslókról (The Wizard, The Magician's Birthday), a bölcsről (Wise Man), a fantáziavilágról (Return To Fantasy), a hölgyről feketében (Lady In Black), és a szabadságról (Free Me, Sweet Freedom). Volt egy zenekara, mellyel eljátszották ezeket a meséket. Majd úgy döntött, hogy egyedül folytatja útját. Meséi már nem voltak olyan érdekesek, bár az utolsó tánc (The Last Dance) vagy a barna szemű fiú (Brown Eyed Boy) azért még népszerűséget hoztak. 2007-ben aztán megírta élete meséjét (Blood On The Highway) és a Glenn Hughes-zal, Jorn Landeval, Eva Gallagherrel, John Lawtonnal feltálalt történet újra nagy sikert aratott. Ezután csinált egy gyorsabb (Faster) és egy lassabb (Love & Other Mysteries) mesegyűjteményt. A leszerződtetett Ken Ingwersen igen míves gitárszólókat kanyarított a gyorsabb fabulák köré, míg Roberto Tiranti Iglesiasokat (apát és fiát egyaránt) megszégyenítően énekelt a lírai eposzokban.

Most, 2013-ban egyesült a két gárda, hogy közösen okozzanak gondot e cikk írójának. Mert mi jót lehetne írni egy elbeszéléshalmazról, melynek címe "Trouble"? Például azt, hogy talán ez lett a nagy mesemondó élete legkeményebb lemeze. Félretette a lírázást (pontosabban csak kétszer vette elő a teljes anyagban), és a Hammonddal megtámogatva erősen gitárcentrikus albumot hozott létre. Az excentrikus Ken Ingwersen, aki koncerteken úgy viselkedik, mintha ő lenne a fő attrakció, nem Hensley nevű druszája, maximálisan partner volt ebben, míg Roberto Tiranti a bizonyos magasságokban Glenn Hughest idéző éneke mellett feszes basszusgitár alapokkal is támogatta a kezdeményezést. Tom Arne Fossheim pedig hozza a ritmust keményen, bár a volt zenekar új dobosától, Russell Gilbrooktól azért elmarad a teljesítménye.

A legemlékezetesebb történet, ahogy a másik nagy mesemondó, Stephen King esetében, úgy itt is a semmitmondó című "It". Egy tömény Hammond-orgia, melyből egy klasszikusokat megszégyenítő dal kerekedik ki. Kicsit Deep Purple, kicsit Rainbow, de a miénk! Vagy legalábbis az enyém! De hát nekem mindig más tetszett, mint az átlagnak. A "Faster" lemez "Beyond The Starz" nótájára is azt mondtam, hogy egyik kedvencem a lemezről, de Hensley csak most, 2 év után ébredt rá, hogy milyen jó kis koncertnóta lenne belőle. Az őszi turnén először játsszák élőben. Az új lemez legidegesítőbb dala viszont a "You Will Always Be Mine" című ballada, ahol a 4/4-es ütemet a refrénben 3/4 váltja fel, és ettől megtörik az elaléló lassúzás varázsa. Hallottam már jól sikerült ütemváltásokat, ez nem az. Hogy a meséknél maradjunk, olyan, mintha Hófehérke helyett a vadász enné meg az almát, de már kész az ütős befejezés, így mit lehet tenni, a királyfi őt csókolja életre az üvegkoporsóban. Ugye, hogy gáz? A másik ballada viszont, mely a lemezt zárja, igazi gyöngyszem. Nem véletlen, hogy az új turnét is a "The Longest Night"-tal zárják az elcsépelt "Lady In Black" helyett. (Persze azért a "Hölgy" sem marad ki a repertoárból.)

Zseniális lehetne a "Todo Loco" is, ha nem lenne a Hammond kezelés annyira perfekt (mármint "Perfect Strangers", de szinte egy az egyben). Ezzel együtt az egyik legjobban megragadó dallam címét elnyerte nálam. Ez azért is fontos, mert azt mondtam, az öreg Ken legkeményebb lemeze (állítólag az 55-ik). Bizony a nyitó "Ready To Die" és a címadó "Trouble" alapján rászolgál erre a címre. Kár, hogy közben elveszett a mese, eltűntek a felejthetetlen dallamok. Feláldozták őket a kemény riffek oltárán. Ugyanígy jártam az "I Wanna Go Back"-kel és a "Please Explain"-nel is, pedig utóbbi a nagy kedvenc "Beyond The Starz"-t idézi, de valahogy hiányzik belőle a varázs. Élvezetes hallgatni, de valahogy 5-6 újrajátszás után sem marad meg egyetlen dallam sem. Régebben ez már 1 hallgatás után is ment. Tulajdonképpen most is megy a "Dangerous Desire", vagy az említett "Todo Loco", "It", "The Longest Night" esetében. Szóval nem nekem romlott a memóriám, a hiba máshol van. Az "I Don't Know" igazi Uriah Heep klasszikus címre pályázhatna, végre nem Deep Purple-ös a Hammond, hanem igazi Hensley.

Meglepő volt, hogy Eirikus Hauksson David Byront idéző hangját lecserélte a mester, de Roberto Tiranti karcosabb orgánuma is jól megy a zenéhez, ha már megszokta az ember (első hallásra furcsa volt). A magasaknál viszont olyan Glenn Hughes-os falzetteket produkál, hogy az ember azt hiszi, az ex-Deep Purple basszert már megint sikerült megnyerni egy kis vendégszereplésre.

Október 28-án, hétfőn az A38 hajón mutatkozik be az új csapat, egy a korábbinál sokkal bátrabb programmal, az elmúlt heti szetlistán 3 új nóta szerepel, 3 a "Faster"-ről, 1 a "Blood On The Highway"-ről és csak a koncert fele szól a Uriah Heep slágerekről. Nekem már megvan a jegyem rá, akinek nem vette el a kedvét az írásom, vagy a nem túl jó minőségű 14 perces egyveleg a turné bemelegítő koncertjéről, az jöjjön el, mert én biztos vagyok benne, hogy nem mindennapi élményt fognak nyújtani élőben (is).

CsiGabiGa