Kiadó:
Despotz Records

Honlapok:
www.tadmorose.se
facebook.com/tadmorose

Két lehetőség áll fönn: a svéd heavy/power öregfiúk új lemezének címe (revenant = visszatérő) egy 1999-ben kiadott fantasy akció-szerepjátékról kapta nevét, vagy onnan eredeztethető, hogy utoljára éppen 10 éve jelentkeztek önálló albummal. Aligha lehet kétséges, hogy a második a helyes megfejtés. A "Modus Vivendi" (2003) volt az utolsó Urban Breeddel megjelent lemez, azóta nem sikerült az együttesnek összehozni egy árva CD-t sem, pedig elvileg a banda nem oszlott föl, sőt énekesük is volt Joe Comeau személyében (ex-Overkill, ex-Annihilator).

Most végre összekapták magukat, és a valaha jól csengő Tad Morose név egy teljes évtized után tért vissza a metál-köztudatba, ezúttal Ronny Hemlin (ex-Steel Attack) énekessel. Itt kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Urban Breed nálam nagy kedvenc, így Hemlin gigantikus feladatot vállalt akkor, amikor a helyére lépett. Urban Breed azóta is nagyon csecse albumokon szerepel; legyen az a Bloodbound "Tabula Rasa" (2009) vagy a Trail Of Murder "Shades Of Art" (2012), de említhetném akár a bolgár Project Arcadia rövidesen megjelenő anyagát (Time Of Changes).

A Ted Morose-ban a folyamatosságért Christer "Krunt" Andersson gitáros felelős, aki Ronny Hemlin igazolásával egy az egyben a régi hangulatot akarta visszahozni, és ez sikerült is. A "Revenant" olyan benyomást kelt, mintha nem 10 év, hanem max. 10 hónap telt volna el a "Modus Vivendi" óta. Ez egyrészt becsülendő, ugyanakkor egyesek akár azt is Andersson szemére vethetnék, hogy tudomást sem vesz az elmúlt évtized fejleményeiről. Ez ízlés kérdése. Nekem elsősorban Urban Breed hiányzik, jóllehet a Tad Morose-ban ő is ugyanolyan karcosan, feszt rekesztve énekelt, mint most Hemlin, azzal a kivétellel, hogy benne nem volt meg az a Tim "Ripper" Owens-es tónus és "lebegtetés", amitől én a falra mászok. Na, ez is ízlés kérdése.

Egyesek olykor bedobják a "progresszív" jelzőt is a Tad Morose-zal kapcsolatban, de ez egyáltalán nem állja meg a helyét. Ennél konzervatívabb euro-metált (nem kizárva az amerikai power hatásokat, pl. Vicious Rumours) nem ismerek. Súlyos döngölés folyik az elejétől a végéig, különösebb cicoma nélkül (tipikus példa: Death Embrace). Ez nem is lenne baj, de valahogy a fogós dallamok elmaradnak, a nóták között meg alig-alig lehet különbséget tenni; egy zajos hangorkán, egy érdes massza az egész.

Ebből nyilván kiderült, hogy a nagy visszatérés engem nem győzött meg (a borítóról már ne is beszéljünk!). Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy a régi rajongók – akik 10 éve várnak a folytatásra – rácuppanjanak, mint tepsifejű harcsa az akvárium oldalára.

Tartuffe