Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
www.wolf.nu

Azt a kutya-, izé, farkasfáját, hogy a Powerwolf név már foglalt, hiszen a Hammerfall oldalágán feltűnt csapat ereje olyannyira nyilvánvaló, mint amilyen nyilvánvalóan ver új albumuk köröket az általam múltkoriban recenzeált kalapácsosok legtöbb lemezére. Csak úgy, farkas vágtában és ha már farkas, akkor persze lóhalálában is.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a svédek egy jóval komplexebb, sötétebb ágát képviselik a hagyományos heavy metalnak, amiben a Judas-féle agresszió mellett ott bujkál – mit bujkál, riogat – a Mercyful Fate progresszív megközelítésű, nyomasztó világa is, ez a játszótér pedig azért több lehetőséget biztosít a próbálkozásoknak, ráadásul nem panelekből épült mászókával… (A lemezborító nem véletlenül Thomas Holm kezét dicséri, bár a dicséret szó az elkészült produktumot nézve keleties túlzás.)

Wolfék falkakohéziója az utóbbi években nem volt éppen farkaspéldás, a tagok menését, jövését Akela, a ridegfarkas sem tudná számon tartani, az viszont mindenképpen érződik az eredményen, hogy a legutóbbi igazolással Simon Johansson került a gitárosi posztra, aki a Steel Attacken és Abstract Algebrán kívül a Memory Gardenből is ismerős lehet. A fiúk nem is hagyják ki a lehetőséget, az ikergitáros felállásból eredeztethető minden előnyt kihasználnak, de nem amolyan barázdabillegető módon: a hagyományos refréneket gyakran hanyagoló, és inkább verzékben erős dalok nagy részének fő építőelemét a fortélyos, hátat borsoztató szólók adják, olyan gonoszkodós hangulatot teremtve, amitől az embernek rögtön a gyermekkori félelmek ugornak be – tudod, mikor meg KELLETT enni a spenótot. Hallgasd csak meg a "The Dark Passenger" felvezető gitárdallamát, és pszichedeliába forduló lidércnyomásos verzéjét – aminél alig várod, hogy felvisítson King Diamond halottsirató hangja – és szinte tapintani fogod a hangfalakból áradó, hömpölygő horror-hangulatot.

Érdekes egyébként, hogy a lemez dalai eléggé elkülöníthetően két farkascsapáson haladnak: a hagyományosabb powerrel – itt a Tad Morose neve is beugorhat – és az említett, fortélyosabb, inkább a lélekre, mintsem az izmokra ható csűrcsavarással aztán meg is bonyolítják kissé a helyzetet, nekem legalábbis kellett pár hallgatás, hogy a profán, adrenalin-bomba "Shark Attack"-től eljussak a "Surgeons Of Lobotomy" – szívderítő téma, nem igaz? – fogvacogtató Diamond utánérzésének élvezetéig. Azt bevallom, nem bánom, hogy nem a nyilvánvalóan példakép ördögmester fejhangja visítja szét a sorokat, bár az énekes, Niklas frazírjaiban könnyű felismerni a hatás-gyökereket, ráadásul a gyakran pulzáló, belassuló, majd felgyorsuló gitármunka felett az ének azért nem tud annyit hozzátenni a hangulathoz, mint a hangszeresek jóval színesebb, és iskolázottabb munkája. Természetesen jó dalok nélkül ez sem érne semmit, és magam is meglepődtem saját magamon, hogy a hagyományosabb zenei megoldásokat, és dallamokat szerető énem nem utasítja el Wolfék kissé széttördelt metódusát – hiába, az ötletesség még absztraktabb formában is utat törhet magának.

A bónuszos dalválasztás sem lehet véletlen: a "Rocka Rolla" fémesebb megközelítésű, lüktető-pumpáló verziója úgy simogatja a füleket, ahogy Maugli tette azt Farkas anyóéval, bevallom, én még a farkam is megcsóváltam volna, ha tudnám. Ezt azonban tegyék meg azok a hallgatók, akik próbát tesznek a csapat gonoszan agyafúrt, erőteljes világában, csak aztán nehogy üvöltés legyen a vége (mint a fába szorult féreg esetében).

Garael