Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
assignment-music.com

Diego Valdez azon viszonylag ismeretlen énekesek közé tartozik, akiknek tehetségük alapján az első ligában kellene szerepelni: az, hogy valószínűleg ez az Assignment soraiból sem fog bekövetkezni, nem rajta múlik, de még nem is a csapaton, mert a "Closing The Circle" kimondottan jó album, a zenészek pedig elegánsan bizonyítják, hogy méltó társai a meghívott argentin vokalistának.

Az persze igaz, hogy a fiúk abban a számomra kedvelt stílusban nyomulnak, melyből könnyű felhívni a figyelmemet, ráadásul a nyitó szám riffelése azt a Pagan's Mindot juttatta eszembe, akiknek újbóli megjelenését oly régóta várom. A megfejtés tehát enyhe progresszív ízekkel megbolondított power metal, melyből ki-kisejlik a korai évek death zabolátlansága – illetve a nagy példakép, a Dream Theater korai éveinek metalosabb attitűdje –, főleg a gitárszólók tekintetében, de Valdez orgánuma és az a sajátos dallamformálás, melyről a Helker kritikámban is megemlékeztem, hamarabb juttatja eszembe a skandináv, keménykötésű power metal bandákat, esetleg a Ripper korabeli Judas Priestet, mintsem akármelyik, morózus extrém csapatot.

A fiúk rutinos játékosok lévén abszolút kihasználják Valdez Dio-érlelte hangját, és dallamok formálásával úgy tárul fel előttünk az énekes zenei világa, mint eltévedt bevándorló előtt az argentin pampa, ahol marhacsordák zabolátlan dübörgése tudatosítja az emberrel a természet – esetünkben pedig a zene erejét. A tehetség tehát adott a megfelelő színvonal kialakításához, a zenészek pedig elég bátrak ahhoz, hogy az enyhén klasszikusra színezett környezet között nekiruccanjanak egy többtételes mini-operának, két, hosszabb tételre bontva: az utolsó két szerzemény összefüggő majdnem húsz perce – amelyben egy hölgy énekes is szerepet kap –  azonban nem terheli le a hallgatót, ami egyrészt a rengeteg hangulati hatás ötletes elővarázsolásának, másrészt a valóban régen hallott prog-power iskola legjobb megoldásainak köszönhető.

A dalok közül igazából nem lehet igazán egyet sem kiemelni, a zenészek koncepcióban gondolkodtak, és nem egy kiugró sláger gyűjteményes kísérődarabjaiban, talán a nyitó "Evolution" ragadja meg leginkább a figyelmet, de az is csak helyzeti előnyénél fogva. Líraiságot csak nyomokban lehet felfedezni, a Valdez vezetésű csapatokra ez egyébként sem jellemző, az argentin küzdőszellem a nyílt színi adok-kapok híve, aki tehát belefog az album meghallgatásába, csínján bánjon az energia-italok fogyasztásával, mert kap annyi adrenalint, amennyi egy amerikai foci döntőben űzi csatára a játékosokat.

Kellemes meglepetés a számomra eddig ismeretlen zenekar albuma, sőt, talán a nyár eddigi legjobbja, ami nem csak a viszonylagos uborkaszüretnek, hanem a teljesítménynek köszönhető – részemre a válogatottságtól visszavonult Messi helyett most Valdez az első számú argentin.

Garael