Akárhányszor meghallgatom a Steelheart "Tangled In Reins" című albumát, annyiszor találok magyarázatot arra, miért is dőlt be a kilencvenes évek végén a klasszikus aréna-hard rock: kérem szépen, hogy képzelje magát a helyébe az emberfia egy olyan énekesnek, illetve gitárosnak, akiből jó, ha fél évszázadokként születik egy. Mert kellenek a példaképek, de olyanok, akik elérhető közelséget nyújtanak, megfelelő motivációt teremtve arra, hogy hajtson az átlagember is, az utolérés minimális, vagy képzelt reményét keltve, hogy számára is elérhető a magaslat, ami nem az Olymposz, hanem a szomszéd község történelmi dombja, amit annak idején a páncélos vitézek hordtak össze egy vár sikeres ostromának reményében.

Matijevic és bandája azonban nem ilyen: szigorúan és ellentmondást nem tűrően dörgöli a hallgató orra alá a tehetség felsőbbrendűségét, melyet pusztán szorgalommal kibővíteni lehet, ám utolérni nem. A grunge forradalmának sikere valahonnan innen is gyökeredzhet – emberközeli hősök kreálásával, akik a szomszédból is származhatnak, és nem az elérhetetlen magasságú aréna színpadokról.

Hát mit mondjak, az "Electric Love Child" maga a megtestesült, tökéletes Zeppelin parafrázis, a kilencvenes évek elejéről, a lüktető, örvénylő tempó és a pszichedelikus dallam tökéletes egyesülése, amitől másfél drogellenes osztag is kábulatban érezheti magát – a narkotikum mindenfajta anyagi jelenléte nélkül. Matijevic ezerhangú, néha szinte zokogásba fúló, érzelmileg csúcsra járatott performansza,  a felsíró gitárszóló és a pulzáló dob kifogástalanul egészítik ki egymást, a dal ezáltal úgy tökéletes, ahogy van, bizonyítván, hogy néha a zsenialitás szüli az elmúláshoz vezető utat.

Garael