Nem tudom, ki emlékszik még az olvasóink közül az évezred végi Metal Hammer kiadásokra, melyekhez mellékleteként egy kazettányi, később CD-nyi válogatást pakolt a szerkesztőség az aktuális, recenzált albumok egy-egy szerzeményével – beindítva a rockerek nyálcsorgató mirigyeinek működését az akkor még csak hírből ismert internet előtti korszakban. Emlékszem, mennyire irigyeltem a lemezboltok eladóit, akik egy kis mellékest keresve, 100-500 forintért (az infláció mértékében) másolták át a megjelenő újdonságokat a megbízható vásárlóknak, de irigykedésem oka persze nem az "oldjuk meg okosba'!" módszer volt, hanem a számukra kijutott zenei bőség.

Igen, én még éltem akkor, mikor a "várni valamire" még abszolút elfogadott hozzáállás volt, valamint természetesnek gondoltam a szocialista piacgazdaság és kultúrpolitika okozta érték- és árufosztottság érzését. (A generáció-kutatások mutatnak rá arra, hogy ebből következően miért szükséges ennek a korosztálynak a fizikai birtoklás tudata, ugyanúgy, mint a háborút megélt nagyszülőknek a "biztosan jó lesz ez még valamire" felkiáltással a kamrába tett görbe, rozsdás szög megőrzése.)

De lehetséges, hogy egy kicsit visszafelé kalandoztam az időben, a XXI. század fordulójára azért még nem volt jellemző az az információbőség, ami a mai kamasz gyermekeinknek már olyannyira természetes, és akiket kicsit sajnálok is, hogy a rácsodálkozás élményét már hírből sem ismerik. (Most persze nem akarok kitérni a jelen társadalmunk gazdasági politikája miatt marginalizálódott rétegek depriváltságára, maradjunk hát az egyre vékonyabbá váló középosztálynál és az egyre több javat magáénak tudható elitnél!)

Emlékszem, milyen csodálatos érzés volt a mellékelt kazetta vagy CD lejátszása, amin minden számot többször is meghallgattunk, még az olyanokat is, amik bőven távol estek zenei preferenciánktól – ez a teljességre törekvés természetesen az újság kiolvasására is vonatkozott, aminek minden betűjét magunkévá tettük, elképzelve a hangpróbás stáb helyzetét, akik az elemzett albumok MINDEGYIKÉT meghallgathatták.

De nem is szaporítom itt a szót, bár a nosztalgia képes eltéríteni az embert a lényegtől. Az At Vance visszatérő vendég a rovatban, hiszen jómagam írtam példaértékű ABBA-feldolgozásaikról, itt azonban talán legjobb albumuk egyik legjobb dalára szeretném felhívni a figyelmet (Magáról az albumról Túrisas kolléga írt remek beszámolót a mesterremekek rovatban.). Az "Only Human"-t a bevezetőből sejthetően a Hammer egyik mellékletéről ismertem meg; a csapatról persze fogalmam sem volt, pedig a címadó dalt prezentáló lemez már negyedik volt, amit Timur, izé, Olaf Lenk gitáros, a banda agya piacra dobott. Hallgattam a dalt, amin egy káprázatos énekes hozott olyan dallamokat, melyeket vélhetően a sziréneknek írtak, ráadásul akkora, Malmsteen-jellegű (akkor még nem tudtam, hogy egy önálló alstílus, a neoklasszikus metal örökbecsű darabjával találkoztam) gitárszólóval megspékelve, amitől rögtön seggre ültem. Létezik ilyen? - kérdeztem magamtól, mert addig azt hittem, hogy ilyesfajta zenével csak a svéd Mester tud megajándékozni. (Ezt a kérdést aztán évekkel később tudtam megismételni, a Fair Warning eszperente nevű gitárosának, Helge Engelkének szólóját hallva a "Borther's Keeper" albumról, ebből is látszik, hogy nem vagyok a gitárjáték legfőbb szakértője, ha nem találtam a kettő lemez közötti években hasonló színvonalú játékot.)

A végére aztán csak egy kérdés maradt: hogy nem lett ez az együttes világhírű? De erre a kérdésre talán csak ARP tudja a választ.

Garael