Kíváncsi lennék rá, hogy blogunk húszas-harmincas éveit taposó olvasói közül – van ilyen? – ki tudja kapásból felmondani a Feinstein névről a heavy metal "egyszeregyet" – ha senki, akkor valószínűleg túlbecsültem oldalunk látogatóinak számát, vagy feltételeztem, hogy eléggé elmélyedtek kedvenc zenei stílusunk történelmében (annak idején – vagy harminc éve - hozzám hasonlóan elolvasták a Metal Hammer apró betűs részeit is, esetleg kívülről fújják Kotta kolléga valamikori históriás összefoglalóját.)

Az említett úriember – mert nem együttesről van szó, legalábbis nem csak arról - félig-meddig olyan, mint a valamikori arisztokrácia: rokoni kapcsolatok révén determinált volt tartozása az elithez. Ez persze durva egyszerűsítés, hiszen a valamikori Elfben azért hozzájárult „valamelyest” a hard rock és metal születéséhez, de azért tegyük hozzá, ha nincs egy Ronald James Padavona nevű úriember, akkor lehet, hogy jelenleg nem hogy a zenetörténeti könyvek, de a még a Bóbita zenés gyermekújság sem emlékezne meg róla.

S valljuk be őszintén, ha az ember zenész, és egyben Ronnie James Dio kuzinja, akkor nem kell olyan sokat lerakni az asztalra ahhoz, hogy a zenei krónikások megemlékezzenek róla. Barátunk tehát nem is nagyon igyekezett, vagy ha igyekezett, akkor unokatestvérének jóval több tehetséget adott a Sors, mert Feinstein nevű gitárhősről nem igazán tudunk, jóllehet emberünk elég régóta koptatja a zenei színpadokat.

Talán ebből is fakad, hogy azért a hosszú pályafutás alatt sikerült néha kiemelkedő produktummal is megörvendeztetni a nagyérdeműt  – rovatunk mai tárgya pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik. Ehhez persze kellett egy John West nevű énekes fenomén – no, róla sem hiszem, hogy sokan tudják, mekkora tehetség volt az indián ősökkel rendelkező csodapacsirta, aki olyan együttesekben tette le névjegyét, mint az Artension, vagy a jóval ismertebb, ám azért még az undergroundot jelentő Royal Hunt.

Feinstein, aki saját magáról nevezte el projektjét – mert azért önbizalom volt bőven – igazából ezt az egy albumot adta ki ebben a formációban, a másik, egy tribute lemez Dioról inkább nevezhető kegyeleti gesztusnak, mintsem önálló alkotásnak. Itt viszont sikerült egy olyan szerzeményt összekalapálni Westtel, ami egymagában tömöríti a Rainbow, és a Dio/Tony Martin-időszakos Black Sabbath erényeit, még akkor is, ha Feinstein gitárosként nem egy Blackmore, vagy Iommi.

Már a dal kezdése is libabőrt varázsol a hallgatóra, hiszen ahogy West lassan, fokozatosan kibontakoztatja a bizsergető dallamtémát, az maga Dio hangjegyekbe varázsolt felidézése, még akkor is, ha orgánumuk egészen más (Westnél mindig érzek egy kis imádnivaló orrhangot). Aztán az égen megjelenik a szivárvány és megdörrennek a gitárok, hogy egy olyan epikus csapdába kerüljünk, amiből nem akarunk kimászni. De jön a hatodik perc, ami meghozza a zakatolós, igazi Iommi-féle riffmozdonyt, amin West is csodálatosat utazik, és nem győzzük az állunkat keresgélni, honnan jött ez a tömény fémigézés. Feinstein öreg motoros, jól megtanulta a leckét, mert egy ilyen csúcspont után a lassú levezetésnek a helye, hogy az ezerrel dobogó szívnek legyen ideje megnyugodni.

Kár, hogy a dolognak nem lett folytatása – mármint West és Feinstein kooperációjának – mert a lemez többi szerzeménye is igazi csemege, de talán így van jól, hiszen az alkotók elmondhatják: igazi unikummal koccintottak a kreativitás szellemének kocsmájában.

l

Garael