Cloven Hoof: Heathen Cross (2024)

Paul Di'Anno halála miatt éppen az első két Maiden albumot pörgettem, úgyhogy hangulatilag megfelelően megágyazott közegbe érkezett az új Cloven Hoof. Az egykoron rövid életű banda ('84-'89) 2006 óta ad ki lemezeket újra, nagyjából háromévente. Nem mondom, hogy ezek nélkül nem lehet élni, de idén – Harry (The Tyrant) Conklin – leigazolásával szintet léptek, úgyhogy erre az etapra azt mondom, lehet, csak nem érdemes.

Egy painkilleres témával nyit az album, érezzük, Lee Payne (basszer, az egyetlen eredeti tag, ő jegyzi az összes nótát, mint dalszerző) csapata ezúttal nem viccel. A váltogatott magasságú és stílusú ének, a hangulat és egyes zenei megoldások okán King Diamond öröksége is hamar bekúszik az összképbe, de nem marad el a fent emlegetett Iron Maiden sem, a trappolós témák önmagukért beszélnek. A középtempós szerzemények pedig kísértetiesen hajaznak Dio munkásságára. Aki ezen művészek neve hallatán nem rohan azonnal a virtuális lemezboltba, az alighanem rossz blogot olvas.

Hibátlan, de full retro heavy metalt tartalmaz a "Heathen Cross" tehát. Nem lehet újabb szó nélkül elmenni azon tény mellett, hogy Conklin mennyire jól énekel itt, Payne korántsem ügyetlen zenei alapjait megkoronázva ezáltal. Ajánlott.

House Of Lords: Full Tilt Overdrive (2024)

Azok, akik a '80-as évek óta a ragadós dallamok – technikás gitárjáték tengelyen keresik a boldogságukat, nemigen tudnak mellényúlni a HOL éppen aktuális alkotásával. Közel két évtizede, mióta Jimi Bell és James Christian egymásra találtak, kb. kétévente megbízhatóan szállítják a következő dózist nagyívű énektémákból, felettébb kompetens hathúros bűvöléssel megspékelve. Ezúttal sincsen ez máshogy, és megfáradásnak egyelőre nyoma sincsen - sőt, mintha éppenséggel felpörgött volna újra az a bizonyos kreativitás.

Ez a frissesség egy változatos album formájában szakadt a világra, ahol a hagyományos, veretes hard hard rock mellett már-már metalos szikárságú vágtára is futotta (lásd címadó), de a másik végletbe is simán átcsapnak pályafutásuk egyik legérzelmesebb szösszenetével (I Don't Wanna Say Goodby). De van itt Bon Jovi-féle county feeling is (Taking The Fall), és megmutatják, a manapság divatos, kihagyhatatlan prüntyögős-amaranthés-beastinblackes diszkó metalba is bele tudnak kóstolni, ha nagyon kell (Not The Enemy). OK, ebből a korongon egy még izgalmas színesítés, több már sok(k) lenne; ők szerencsére bőven a jó ízlés határán belül maradnak. Szóval rendben van a cucc, lehet csekkolni.

Asphalt Horsemen: Never Forget (2024)

Különleges megjelenés ez nagyon, és nem a jó értelemben. A szimpatikus magyar társulat gitárosa, Matyasovszki Géza nem sokkal a megjelenés előtt elhunyt (lásd lemezcím). Szerencsére az albumot még feljátszotta tavaly, feelinges játékának mementójaként az utókorra hagyva azt. Legtöbben persze nem vele, hanem valószínűleg Lőrincz Károllyal azonosítják a bandát, aki a Whitesnake örökség hazai apostola és ápolója, rajongása a veretes blues rock iránt legendás. Nem biztos, de nekem úgy tűnt, abban is volt némi szerepe, hogy a Little Ceasar Budapesten lépett fel néhány éve. (Az egyik szám itt nem mellesleg ennek az estének állít emléket.)

Mindezek fényében meglepett a "Never Forget" modern, divatos felfogása. Mintha ezúttal a Whitesnake és a southern rock helyett többet forgott volna a lejátszóban a Clutch, vagy éppenséggel a Corrosion Of Conformity. Volt bennük eddig is egy csipetnyi stoner stich, de úgy érzem, ez itt most csúcsra lett járatva. Kifejezetten jót tett nekik ez a hangsúlyváltás és megújulás, teljesen mai, már-már trendi a sound. A dalok is átlagon felüliek, igen fogós témákat sikerült ezúttal összehozni. Simán nemzetközi színvonal ez így, ami új rajongókat is toborozhat számukra. Én szurkolok nekik (merthogy új gitárossal folytatják)!

Kotta