A római számlapos óra kötelező ábrázolása után, most a csüggedő kilátástalanság képi megjelenítése a trend a progresszív csapatok borítógrafikáinál. Az arcát kezébe temető alak (Redemption, Circus Maximus) után az Anubis Gate is előrukkolt a maga szomorúságával. Egy börtönablakon át nézünk kifelé a WTC ikertornyainak üszkös romjaira, hál’ Istennek csak a lemeztasak hátoldalán. Mindez ráadásul szürke színek dominanciájával. – Felemelő.

Annál nagyobb a kontraszt, a lemez behelyezésekor, hiszen a kezdő Snowbound, akusztikus és mélyrehangolt gitárokkal egyszerre kísért gyönyörű refrénje már úgy termeli az emberben a boldogsághormonokat, hogy azok egymás sarkát tapossák. A dán zenekar 2 lemez és intenzív tagcserék után egy erős, szinte mindvégig izgalmas, kissé steril, de jó hangzású lemezzel jelentkezett. A számcímek és az egyébként jólsikerült grafika egy összeesküvéses, nem túl optimista kicsengésű kerettörténetet sejtet, amiből ugyan a zene is kiveszi a maga részét, áttetszik rajta ellentmondásos, de alapvetően  nem sok örömre okot adó  jelenünk,  bár mint mondtam, engem kimondottan jó kedvre derített, ízléses, nem tolakodó, ám súlyos, de mély zeneiségével és átgondolt kompozícióival. Számomra a csapat új énekese, Jacob Hansen neve volt ismerős, Ő játszott a Beyond Twilight zenekar két utolsó lemezén is, igaz ott gitáron. Ja, egyébként meg producer. (Mindegy ezeknek az északiaknak, hogy hol, és milyen szerepkörben, csak világszínvonal legyen.)























Anubis Kapuján eddig kizárólag önhibámból maradtam kívül, most beléptem, és egyáltalán nem bántam meg. Szövegkönyv hiányában ugyan egyelőre nem értem pontosan, mi rossz is vár itt rám, de addig is elvagyok magával a zenével. Kimondottan jó társaság.