Az igazat megvallva, a csapat egyik lemeze sem volt zenei innovációs díjra jelölve, de a Ronnie James Dio neve fémjelezte Rainbow és Dio korszak zenei építőköveiből olyan erődítményt emeltek, amely az újító zeneiséget szent tehénként tisztelő kritikusok számára is bevehetetlen volt. A bemutatkozó anyag (Of The Son and Father) kapcsán nem is igen olvastam elmarasztaló kritikát, de nehéz is lett volna belekötni a Nils Patrik Johannson énekelte (de még hogy!) energikus hard rock dalokba. A lassan underground-megasztárrá növő Patrik Johannsont (Wuthering Heights, Lion’s Share stb.) leszámítva, csapattagok külön-külön nem tűntek ugyan igazán karizmatikusnak, sem a hangszerkezelést, sem az átlag svéd melós fizimiskát tekintve, de mint zenekar mindvégig egyenletesen magas színvonalon hasznosították újra a réginek ugyan régi, de értő kezek tolmácsolásában frissnek ható zenei formákat.

Valószínű, érezték, hogy előbb-utóbb azért lanyhul majd az érdeklődés, ha a menetrendszerűen érkező albumok homogenitását nem törik meg, ezért most, ha kis mértékben is, de változtattak a megszólaláson. A Hammond mellett teret kaptak más billentyűs hangszínek, a kórusokat is felturbózták és általában elmondható, hogy metalosabb lett az anyag. Az eredmény? Nekem a SymphonyX után (bocs, de az mindent vivő), az év egyik legerősebb albuma. Eddig sem volt panasz a sápadt hangképre, de ezúttal tényleg hihetetlen élő és vastag a megszólalás. Mondanám szépen, választékosan, hogy milyen is a lemez, de jelenleg is hallgatom, és nem tudok nem oda figyelni rá, így csak ócska, ezerszer leírt, súlytalan frázisok jutnak eszembe.  Pl., hogy az "energia majd szétveti a dalokat", meg hogy a "New Revelation" refrénjét a végére már "a zenekarral együtt zengjük", meg hogy "szívet szorító power-lírát" (Bastard Son) és az egész lemezt "óriási formában énekli végig" Johannson.

Ha kivenném a lemezt, és összpontosítanék, mindezt kevésbé elcsépelten is le tudnám írni, de a lényegen nem változtatna, úgyhogy ki nem veszem!